Akik Maradtak Watch Free Hidden Network In Dvdrip 1080P 34
- Publisher - Gergő Kocsis
- Info Lawyer, diplomat, wine enthusiast.
Akik maradtak is a movie starring Károly Hajduk, Abigél Szõke, and Mari Nagy. A lyrical story of the healing power of love in the midst of national conflict, loss and trauma, Those Who Remained reveals the healing process of; 
; Writer - Zsuzsa F. Várkonyi; Rating - 412 Votes; star - Abigél Szõke; Drama. Megvett kilóra. Akik maradtak teljes film. 
Szerintem tök cuki film 😍. Akik maradtak trailer. Akik maradtak kritika. 
Akik itt maradtak teljes film magyarul. Akik maradtak port. 
Saw it on premiere on september 24 at Budapest's Corvin Mozi.
Probably the most essential thing to know about this movie is that it was made for television in the first place and later they considered pushing it into the Oscars, for big screens, as they thought it has the potential to win something. It probably has that potential but I don't think that it would be because the movie is that good. maybe for the acting as it was quite strong from the two main protagonists, or for the screenplay. Oh and for the music, that is indeed Oscar-worthy for today's standards. But if for anything other than that. well, then I would smell something fishinness behind that.
So as a TV movie this picture is far better than great. It has a distinctive visual atmosphere with its gray fuminess and late, cold autumny colors, the cinematography is beyond adequate for such TV movie norma, the world the story plays in is really authentic, beholds many details that reflects those old times. The dialouges are clevelry written, they behold the realism but also some theatrical factor for dramatic purposes. The acting is top-notch from the main protagonists, they bring well detailed characteristics into their relationship by which we really hold their connection close to our hearts, but overall all the cast did a good job. The soundtrack has probably the most appeal for an award as it has that really almost-but-not-yet cheesiness that can easily win your ears over, but overall a very pleasant music to listen to, reminded me of Clint Mansell's previous works.
What the whole movie might fall short on is the world building that plays in the post-war dictaturic times. There are some snipets about the oppression they maintained on all these people lived in the post-war city, however, other than having some tricky questions from the "comrades" it never went further than that, it didn't fully bring the overall alienating effect it should have for the story/narrative. It was kinda like only a world building element in order to remind the auidence what times this plays in, never fully did anything more than that. And probably, the ending, which refers onto this dictature didn't feel that cathartic, because of that "only-world-building-element" reason.
Talking with others on premiere some people found the whole fast paced evolution of the protagoninst's relationship unconvincing and out of place, that it needed much deeper, elaborative, slower tendencies to go through. Personaly I had no issue with it at all. I found the relationship really natural and organic in its own way, it was indeed a connection that is not that easily achievable by anyone, but these two somehow had the luck to have a mostly healthy relationship that helped both of them in some ways to heal all the scars the war times brought onto them.
So. basicly, that's all I got to say about this movie. From TV movie standpoints I found it really solidly done, a nicely put together motion picture that is pleasant to watch. For Oscar worthy theatrical experience it might fall behind a bit as it has some lack of details and elaboratness, so - even though I have no respect for Oscars nowadays - I kinda feel this movie has only oscar-worthiness on a few, specific fields and even there there is always much bigger fishes to fight against on awards like this. Again, if it wins any award other than the music, acting, or (maybe) for screenplay then there is something fishy back there in Hollywood (but it's Hollywood, the Oscars, so there is more dirty business than anything else today.
Rating: 6.8/10.
Akik maradtak dvd.
A vad kinézetű mélykorcs lány dühös fintorral fogadta a tekintetemet. Tetovált teste gyakorlatilag meztelenül virított, csak vékony bőrszíjak takarták itt-ott, illetve egy pár szöges vállvédő, amiket láthatóan inkább szépészeti okokból vett föl, mintsem harcászatiakból. Tüskés haja és a vékony szőr, ami kecskelábait takarta rezes-fehér színben pompázott és ezüst gyűrűk lógtak a füléből, orrából, ajkaiból és a szemöldökéből is. Bőr nyakörvet viselt 'Viperanyelvű Kismaxi" felirattal. Rám vicsorgott, amint beléptem. "És te meg mit nézel, de összevert muzsik? " "A barátom szerint vonzó vagy, de látom, milyen szörnyű nagyot tévedett! " Kotnyeleskedett Morte. Mortéra kaffantott, aztán a koponya alá nézett, ahol a testnek kellett volna lennie. "Eléggé felvágták a nyelvedet egy gerinctelen hullához képest. " "Mintha a közeledbe engedném, ha lenne is! Mi történt, hallottad a 'bordély' szót és azt gondoltad, hogy itt könnyen fürgét kereshetsz, te bolhazsák? El sem hiszem, hogy beengedtek a bozontos lábadon lógó kullancsokkal! " "Itt az egyetlen idegesítő rovar te vagy! " Hirtelen hozzám fordult. "Hét! Akarsz velem beszélni, vagy mi? " "Vagy mi? Mi mást tehetek még veled? " Karba fontam a kezemet. Lehet, hogy a vendégek élvezték, ha egy mélykorcs korbácsolta őket, de én tudtam, hogy legalább annyi becsületsértést vágok a fejéhez, amennyit kapok. "Mire gondoltál, te muzsik? Csak gyerünk adj rá egy okot, hogy nemet mondjak. " "Kegyből-Kiesett úrnő azt mondta, hogy beszéljek mind a tíz tanítványával. Láthatóan emelnie kellene a felvételi követelményeken. " A mélykorcs forgatta a szemeit. "És miből gondolod, hogy érdekel? Kinyalhatod a fenekemet! " "Nem elég széles ahhoz a nyelvem... és nem szeretem a szőrt a számban. " "Pedig láthatóan tetszik a maradék íze a szádban, te trágyalehelletű kretén! " "Csak mert a csókodra emlékeztet, bűzkancsó. " Vigyorogtam, Anna felkuncogott. "Megcsókolni? Előbb csókolnék meg egy bűzdémont, mint hogy az ajkaimmal érintselek. Kösz nem! " "Ne nekem köszönd, hanem a hatalmaknak, hogy valaki egyáltalán meg akar csókolni. " Kismaxi láthatóan nem talált már szavakat. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy mosoly törné meg a merev maszkját, de aztán újra fölvette a pókerarcot. "Jól van, mit akarsz? " "Mit csinálsz a vendégekkel? " "Én vagyok az erőszaktanár. " Reméltem, hogy Kegyből-Kiesett megelégszik ennyi beszélgetéssel. Barackszínű kaftánba öltözött lány ült a következő szobában, lágy, tengerzöld szemeiben távolra meredő kifejezéssel. Mézszőke haját hátrafogta, mértéktartó kontyba tűzte és míves ékszerekkel borította, amik keretbe foglalták kedves arcát. "Üdvözletem... " Bólintott. "Üdvözletem. A nevem Éva a Mesevadász. Meséket szeretnél cserélni? " "Miért hívnak Mesevadásznak? " Mögém nézett és egy láthatóan jól begyakorolt történetet mondott el. "Volt egyszer egy lány, aki egy jóshoz ment, akiről azt rebesgették, hogy sok mindent tud és adományt kért tőle. Nem találta élete célját úgyhogy megkérte a jóst, hogy mi adhatna értelmet a létének? A jövőbelátó nem számított gonosznak, de iszákosnak igen, ami sok kérdésben eltompította az ítélőképességét. Csak azt válaszolta a lánynak, hogy egy mesében találja majd meg az igazságot, amit keresett. A lány onnantól meséket, történeteket gyűjtött, amiket a mai napig kerget, nem tudván melyik tartalmazza az igazságot a sok ezerből. Ilyen veszélyes a balga kérdés és bölcs a ki nem mondott. " Ekkor meséket cseréltünk, meséltem neki az utazásaimról, elmondtam hogyan ébredtem föl a Halottasházban, nehéz szívvel bár, de elmeséltem Pharod történetét, akit saját hazugságai juttattak a pokolra, miközben hiábavalóan kereste a megváltást. Elmondtam még Ignusz történetét is. Cserében egy új mesét tanított. 'A kivégzés' Egykor egy gyilkos rótta Szigil utcáit, Kozák nevű. Pokoli anyjától erős áldást örökölt: Bárki, aki ártó szándékkal érintette meg, azonnal meghalt. Megbecsülte az adományt, puszta szórakozásból verekedéseket kezdeményezett és megölt mindenkit, aki csak keresztezte az útját. Az egyik ilyen gyilkos útján a Harmonium tisztjei hálókkal elfogták, mivel tudták, hogy bármelyikük is bántja, azonnal kínhalált hal. A törvény elé vitték és a tárgyalása utolsó napján bűnösnek találták, majd halálra ítélték. Kozák büntetése nem tűnt soknak: 'Háromszor harminc napnyi elzárás, ami alatt önként föladja majd az életét, halottnak nyilvánítják és elviszik, amint megszűnnek az életjelei. ' Kozák csak nevetett és felkérte bármelyiküket, hogy próbálják csak bántani, de a bírók némák maradtak. Kozákot a börtönbe kísérték és egy sötét, üres cellába zárták. Sem priccs, sem mécses, sem ajtó nem akadt a cellában, csak egy vasrács a mennyezeten. Ahogy leeresztették a cellába, az egyik őre megszólította. "A sarokban találsz egy serleget. Mérget tettünk bele, gyors halált jelent. " "Nem jöttök kivégezni? " Vicsorgott Kozák az őreire. "Szigilben senki sem emel rád kezet. " Válaszolta az őr. "Köpök a gyávaságotokra! " Nevetett Kozák és a sötétben kitapogatva a serleget, falhoz csapva összetörte. A méreg lecsorgott a falon és hamar megszáradt, elvesztette erejét. "Gyertek csak, most már nektek kell megölnötök! " Ordította Kozák. De semmilyen válasz sem érkezett a rácson túlról. Ekkor vette észre Kozák, hogy a cellában nincs priccs vagy mécses vagy élelem és víz. Csak a törött serleg maradt, a méreg rég elillant. És életében először Kozák megérezte a halál jeges érintését. Háromszor harminc nap múlva a rács kinyílt, Kozák testét pedig kivitték a cellából. Önmaga adta föl az életét, a kivégzést rendben végrehajtották. Megkérdeztem a társaimat is, hogy ismernek -e esetleg más meséket is. "Anna... nincs véletlen egy történeted? " "Nem mesélek jól. " Összeráncolta a homlokát és a kezeivel intett, mintha el akarná hessegetni magától az ötletet. "Nemtom miért kértek ilyen marhaságot. " Éva Annára mosolygott. "De nagyon szeretném hallani a történetedet... " Én is unszoltam. "Kérlek, oszd meg velünk a történetedet! " Anna zavartnak tűnt, farka előre-hátra csapkodott. "Hát, egy mesét tudok... " Hirtelen megmérgesedett és Évára meredt. "... de lehet, nem komálod majd, akkor ne engem hibáztass! " Anna elfintorodott és végül elkeseredetten sóhajtott. "Ezt akkor hallottam, amikor pici lányka voltam még: Egy birka késő éjjel megy hazafelé és elhalad egy öreg, fogatlan banya előtt. "Hova mégy? " Kérdezte a banya. "Haza, az asszonyhoz, a Kaptárba. " Így a banya egy szívességet kér tőle. Megkéri, hogy vigyen el egy dobozt egy ottani szajhának a Hullaverem kocsmába. Ez a birka igazi jófiú, segíteni akar, bár sejti, hogy valami nem klappol a banyával, mégis kötélnek áll. "De mi a nő neve? Hol lakik? Hol keressem, ha pont nincs a kocsmában? " A nő csak a kezébe adja a színes kelmékbe tekert fadobozt és csak biztatja, hogy menjen nyugodtan, a nő úgyis ott vár majd rá. De végül figyelmezteti. "Bármit is tesz, ne nyissa ki a dobozt! " Úgyhogy a fickó hazaviszi a dobozt, elrejti a szarufák közé, mondván, hogy majd másnap beviszi a kocsmába. A felesége viszont megtalálja, azonnal féltékenykedni kezd, azt hiszi egy szeretőnek lesz, így kinyitja, amikor az ura nem figyel. És mint kiderült a doboz színültig teli kiásott szemekkel és levágott hímtagokkal. A sikolyát hallva odarohant a férje... emlékezett rá, mit mondott a banya, gyorsan becsukta a dobozt és azonnal elrohant a Hullaverembe. Várt is rá ott egy másik vén banya, oda is adta neki az ember a dobozt. "Valaki kinyitotta a dobozt. " Mondta a banya. Az ember próbálta tagadni, de az iszonyodó arca elárulja. Mire hazaér, már betegnek érzi magát, a felesége, aki eddigre keserűen megbánta, hogy valaha kinyitotta a dobozt, mellé fekszik. Mire reggel fölébred, a férjet már elvitte a rohadó betegség és ami először eltűnt: A szemei és a pöcke. " Anna komoran bólintott, befejezte a meséjét. Ha Anna ilyen történeteken nőtt föl, az sok mindent megmagyaráz. Éva elmosolyodott. "Gyönyörű volt, Anna. Nem kellene haboznod máskor, mielőtt megosztod. Cserébe én is mondok egy mesét: A kiszikkadt föld Egykor egy falut szörnyű aszály sújtott. Egy paraszt elutazott a Tisztelet Sziklájához és könyörgött hozzá, mint az aszály okához. Megkérdezte a Követ, hogy miért nem tett semmit sem, amikor a mezők kiszikkadtak és haldokoltak. Miért hagyta, hogy az emberek szenvedjenek. 'Nem adtunk neked elég áldozatot? ' kérdezte a paraszt, négykézláb könyörögve. De a Kő nem válaszolt: Csak állt ott és árnyékot vetett. " "Dak'kon, nincs esetleg egy történeted? " "Valami bolond kisgyerekkel utazok? Tapsolsz és visítasz a mesedélutánért? " "Ne hallgass rá főnök, csak féltékeny, amiért a meséi nem olyan jók, mint Éváé itt. " Morte elugrott, mielőtt Anna megragadhatta volna, hogy valami szörnyűt tegyen. Dak'kon bólintott. "Előadom Ach'ali megfulladásának történetét. " Dak'kon elmesélte, hogy Ach'ali, egy bolond mesebeli gitzerai, aki eltévedt a limbó káoszában. Rendesen egy magányos gitzerai könnyedén összpontosíthat és élhető környezetet teremthet maga körül a dühöngő káoszból. Ach'ali viszont annyi értelmetlen és fölösleges kérdést tett föl, hogy megtalálja a hazavezető utat, hogy az éltető burka elolvad körülötte ő pedig megfulladt. "Lenyűgöző, Dak'kon. Hadd meséljem el a történet másik változatát, amit én hallottam. " Dak'kon figyelmesnek és meglepettnek tűnt. Éva elmesélte a saját változatát, amiben Ach'alit maguk a gitzeraik kergetik ki a városukból, a folyamatos csacsogásáért. "Egy nap egy szláddal találkozott, amikor a Limbón vándorolt. Gyorsan vastag falat vont maga köré, amit még a szlád sem bonthatott le egykönnyen. Türelmesen várt és közben beszélgetni kezdett a gitzeraival. Ach'ali kérdéseket tett föl neki és egyre inkább elmerült az értelmetlen válaszokban, míg a védőfala magától összeomlott... így a Limbó anyagába fulladt. " Dak'kon némán emésztette a szavakat. Mortéra vigyorogtam. "Te jössz. " "Én? " Mordult föl. "Miért kell nekem is mesélnem? " Sóhajtottam. "Jól van, felejtsd el. " "Nem, nem, megcsinálom... csak gondoltam megszokásból panaszkodok egy kicsit. Imádom a figyelmet. " Kinyújtottam a nyelvemet. "Nem, Morte, tényleg nem is akarjuk hallani. " "Légyszi! Naaa! Kérlek! Nagyon jó történet! Sok szereplő, izgalom, sejtetés és meglepő végkifejlet! " "Mi az a végkifejlet? " "Nem tudom, de nagyon előkelően hangzik. " "Jól van, csak kezdd! " Vidáman mosolygott aztán elmélyítette a hangját, hogy minél komolyabbnak hangozzon. "Egy öregember egy erdei keresztútnál ült egymagában. Elbizonytalanodott, hogy merre is kellene mennie, de már azt is elfelejtette, hova megy és ki is ő. Leült egy pillanatra, hogy megpihentesse a lábait és hirtelen egy öregasszonyt látott maga előtt. Fogatlanul vigyorgott és így szólt hozzá: 'És mi a harmadik kívánságod? " "Harmadik? " Az öreg csodálkozott. "Hogyan lehet harmadik kívánságom, ha első kettő sem volt? " "Már kívántál kettőt" Mondta a banya. "de a másodjára éppen azt kérted, hogy térjen vissza minden az első kívánság előtti állapotba. Ezért nem emlékszel semmire sem, minden éppen olyan, mint mielőtt találkoztunk. Így lehet már csak egy kívánságod. " "Jól van" Mondta az ember. "Nem hiszek ebben az egészben, de mit árthat? Azt akarom tudni, hogy ki is vagyok valójában? " "Vicces" Mondta az öregasszony, ahogy teljesítette a kívánságot és örökre eltűnt. "Elsőre is ezt kívántad. " Meghűlt az ereimben a vér. Eddig kilenc lánnyal beszéltünk, Juliettel, Viviennel, Kilencszemű Nennyvel, a néma lánnyal (később megtudtam, hogy Ecco a neve), Mariskával, Keszai-Szerrisszel, Dolorával, Évával és Viperanyelvű Kismaxival. Ez kilenc. Morte természetesen boldogan segített volna megkeresni a tizediket. Akkor kezdjük a nyomozást! "Hé, Nenny! " "Jó napot, uram! Olyan jó újra látni! Volna kedved most már leülni egy kellemes beszélgetésre? " Mosolygott vidáman. "Valójában a segítségedet szeretném kérni. Mariska fátylát keresem. Nem tudod, merre lehet? " Nenny szemei szinte felcsillantak. "Dehogynem! Láttam kiosonni a szobájából azt a szörnyű Viperanyelvű Kismaxit! Mindketten szörnyűek, de Kismaxi még rosszabb. A helyedben először vele beszélnék. " Tudtam, hogy a kecskeseggű banya a tettes! "Nos" Mondta Kismaxi összeszorított ajkakkal, ahogy beléptem. "Mit evett a démon, mielőtt az ajtóm elé pottyantott téged? " "Kérdezni szeretnék valamit. " "Csak gyorsan. " "Azt hallottam, hogy láttak kiosonni Mariska szobájából nem is olyan rég... nem kapcsolódik ez valahogyan egy bizonyos elveszett fátyolhoz? " Kismaxi szemei megivllantak, minden szál szőre égnek állt, ahogy felmérgelte magát. "KI MONDTA EZT... " Hirtelen elnémult, résnyire szűkült szemekkel nézett rám. "Birka, ha ott is voltam, nem nyúltam a mocskos rongyához... kutasd át a szobámat, ha akarod. De ha rajtakaplak, ahogy a nadrágomat szaglászod, teszek róla, hogy soha többé ne engedjenek be ide. " Meglepetten pislantottam. "Miért akarnám a nadrágodat szagolgatni? " "Ötletem sincs. Mégis valaki lenyúlt többet is a ruháim közül. És a kedvenc bőr melltartómat sem találom. " Mérgesen hümmögött. Valaki Kismaxitól is lop? Visszamentem Nennyhez. "Kismaxi azt mondta, az ő szobájából is eltűntek ruhák. Nem láttál valami furcsát? " Nenny szemei hirtelen csészealjnyira tágultak. "Tényleg! Tudod egyszer láttam egy férfit kiosonni Kismaxi szobájából, amíg egy vendéggel beszélgetett... Egész nap figyeltem a bejárati ajtót, de sohasem hagyta el a házat. Hát nem furcsa? Nem gondolnám, hogy egy ablakon mászott ki, úgyhogy sohasem jöttem rá, hová tűnt. Aztán teljesen elfelejtettem. Furcsa, ugye? " Anna nagyot csapott a farkával és karba fonta a kezét. "Akkor most megpróbáljuk úgy, ahogy én szoktam. " "Ez nem tűnik helyesnek... " Morogtam, ahogy átkutattuk a fiókokat. Anna kidugaszolt egy üveg kölnit és beleszagolt. Az arckifejezése alapján nem igazán nyűgözte le. "Nem is lehetne ennél helyesebb! " Mondta Morte, ahogy végignézte, amint egy csipkés zöld pongyolát kutatok át. "Kíváncsi lennék, hogy nézne ki ebben Anna! " "Ha csak rázogatod a csontdobozod, annak semmi eredménye sem lesz" Válaszolt Anna. "Egyébként is rád férne néhány lecke a ravaszabb művészetekből. " "Szerinted Dak'kon végigcsinálná ezt velünk, főnök? Úgy értem az ilyen öreg fickók vagy imádják a fiatal lányok fehérneműit, vagy rá se néznek. De ő nem úgy néz ki, mint aki beszállna egy régivágású bugyirablásba. " Csak felmordultam, ahogy a ruhák között kutakodtam. Kinek kell ennyi ruha egyáltalán? Eddig csak egy szoknyát és egy csontövet hordtam egy pár tartós csizmával és bőven elégnek bizonyult. "Bízz bennem, bármit megtesz, amire csak kérem. " Mellesleg a gitzerai harcolt és vérzett értem. Nyilván őrt is hajlandó állni, ha arra kérem. "Lehet, főnök. De ha engem kérdezel, én nem bízok a gitzeraiban. Tartsuk rajta a szemünket. " Ne bízz a koponyában... Ahogy a sarokban álló szekrény fölső fiókját nyitottam ki, az hirtelen magától becsukódott. Megvető hümmögés hallatszott a bútorból. Meglepetten pislantottam. "Izé, jó napot! " "Magának is. " A szekrény megint hümmögött. "Szóval mit találtunk itt? Valami zsivány, aki a hölgyek fodros bugyijait lopkodja? " "Te beszélsz? "Beszélek? Igen. " A hangja egy kissé visítónak tűnt, de ettől még nemesi méltóság itatta át. "Ki vagy te? " "A nevem Lajos. És te ki vagy? Meggondolatlan, bárdolatlan közrendű, aki mások holmija között matat... " "Ne is foglalkozz ezzel! Mit csinálsz itt? " "Ha mindenáraon tudnod kell... Szekrény vagyok. " "De miért változtattad magad szekrénnyé egy bordélyban? Be akarsz állni az Érzők közé? " "Azért változtam szekrénnyé, mert szekrény akartam lenni, köszönöm szépen. Nem azért, hogy lássam a hölgyeket vetkőzni, nem is azért, hogy a fiókjaimba tegyék a puha, illatos fehérneműiket, ahol hozzám dörzsölődhetnek. Az ilyen vádak sértőek a varázslás művészetének művelőjére... egyszerűen csak beiszom a tapasztalatot, hogy milyen szekrénynek lenni. A látvány, a szagok, az érzések... " Élvezettel nyikorgatta a zsanérjait. "Máris tetszik ez a muzsik. " Kuncogott Morte. Anna karba fonta a kezeit. "Szóval a nők tudnak erről, ugye? " "Igen! Igen, tudnak róla és teljes szívükből helyeslik... tulajdonképpen nem az egész szívükkel. És igaz, hogy eddig még a jelenlétemben nem adták a beleegyezésüket szavakkal... mivel nem igazán tudják, hogy szekrény lettem. Nem akarnám, hogy rájöjjenek, így nem is akadt lehetőségem, hogy a beleegyezésüket kérjem. " "Bármikor vissza tudnál változni a rendes alakodba? " Mintha ezen elgondolkodott volna egy percig. "Nem kell hogy megosszam ezeket a titkokat veled! Mellesleg jelenleg semmi okom visszaváltozni, mivel még nem éreztem át a szekrény-lét teljes mélységét. Bonyolult dolog, hogy puha, fodros, nőillatú bugyikat tartson az ember. " Az egyik fiók kinyílt és becsukódott, mintha sóhajtott volna. Felvontam a szemöldökömet. "Adnod kell valamit, hogy tartsam a számat erről. " "Jól van, nyisd ki a harmadik fiókot, te semmirekellő! " Ahogy benyúltam a fiókba, azonnal becsapódott. Nyilalló fájdalom hasított az ujjaimba, ahogy kihúztam a kezem, és be kellett harapnom az ajkaimat, hogy ne üvöltsek föl. "Haha! Kretén! Idióta! Csak annyit mondtam, hogy nyisd ki a fiókot és te rögtön be is nyúltál... " Újra becsapta a fiókját, csak hogy nyomatékosítsa a mondandóját, miközben rázkódott a nevetéstől. Morte szinte kotkodácsolt a pillantásom alatt. "Bocs, főnök, de be kell ismerned, ezt tényleg rád húzta. " Még Anna is úgy nézett ki, mint aki erővel fojtja vissza a kirobanni készülő nevetését. Belerúgtam a szekrénybe. "Fölváglak gyújtósnak! " "Hasonlót sem teszel majd! Mindenki tudja, hogy a Bordélyban nem követhetsz el erőszakos cselekményt, különben örökre kitiltanak. De még ha nem is így lenne, biztosíthatlak, hogy a Művészetben elég magas szintre jutottam. " "Jól van, akkor mesélek rólad a lányoknak. " Lajos ugatva fölnevetett. "Először is hadd mondjam el: Mr nagyon hosszú ideje ki-be járkálok a Bordélyból... Elég jól ismerem a lakóit és a szokásaikat. Biztosíthatlak, hogy teljesen hatástalan bármi, amit rólam mondhatsz. Nem csak elvesztesz engem, mint lehetséges hírforrást, de egyszerűen eltűnök, mielőtt bárki is kivizsgálhatná az állításaidat. " Ahhoz képest, milyen szakértőnek mondja magát, mégis meglátták. "Nenny mondta, hogy látott kiosonni Viperanyelvű Kismaxi szobájából... Azt gondolom, az te voltál, Lajos. " Láthatóan megsértettem a büszkeségét. Mint amikor egy szikra egy halom száraz fűrészporba hullik, Lajos veszett dühhel robbant ki. "Úgy gondolod? Gondolod? Hogy lehetsz ilyen riasztóan durva, hogy ilyen nevetséges feltételezésekkel dobálózol, ilyen vádakat köpsz ide a nélkül, hogy tökéletesen biztos lennél a vádjaidban? Hogy mered! Pimasz! " Ahogy Lajos így fortyogott, a fiókjait csattogtatta... feltárva egy a bugyik közé tömött vörös anyagdarabkát. A nagy csapkodás eléggé megnehezítette, hogy kivegyem, így mivel már csak egy jó kezem maradt, a lábammal feszítettem ki az egyik ajtót. "Anna, igazán elkelne némi segítség! " Dévaj mosoly terült el az arcán. "Kösz, nem inkább végignézem... " "Rám hiába nézel, főnök, nincsenek kezeim. " Nekifeszítettem a kezeimet a fióknak, de a rés így is túl keskennyé vált már az ujjaimnak... "Dak'kon! " A gitzerai egy szemvillanás alatt meztelen karddal rontott a szobába. Tágra nyíltak a szemei ahogy rájött, hogy egy bútordarabbal birkózok, de kérdés nélkül meglendítette a pengéjét és felfeszítette a fiókot. Együtt nyögtünk, ahogy a szekrénnyel viaskodtunk. Halkan káromkodtam, ahogy izzadtan húztam. Nyekeregtek a zsanérok és kirobbant egy fiók, nekiütődve a sípcsontomnak, megrepesztve a csontot. Lajos mindent bevetett, amije csak akadt... bugyik, melltartók, kölnisüvegek, sminkkészletek repültek felénk, az egyik egyenesen a halhatatlan ékszereimnek. "Morte! Most már elég tág a rés? " "Rajta vagyok, főnök! " Szédítő kurjantással vetette be magát a fiókba, amíg Dak'kon és én keményen küzdöttünk, hogy nyitva tartsuk. "Hagyjátok abba! Vigyázzatok a kilincsekre! Ne karcoljátok meg a lakkot! Átok rátok! " A szekrény hősies erőfeszítéssel próbált ellenállni. Morte azonban elég lassan mozdult. "Morte, az istenek verjék meg! " A végszóra Morte kirepült a fiókból és a mellkasomnak ütközött. Dak'kon kihúzta a pengéjét és abban a pillanatban hátrarogytam. Egy áttetsző, vörös fátyol feküdt a mellkasomon és ahogy az arcomba lógott, akaratlanul is megéreztem rajta valami halvány, különleges, és elképesztően finom illatot. "Bocs, főnök, csak megmártóztam egyet. " "Átkozott zsiványok! Kóbor lovagok! Csirkefogók! Azonnal adjátok vissza! Nem a tiétek! Ez egy kifejezetten személyes ruhadarab, ami a létesítmény egyik hölgyének a tulajdona, akinek nem tetszene, ha tudná, hogy a személyes holmiját fogdossátok. " Felültem, megropogtattam a csuklóimat. "De neked szabad, ugye te gyalult szatír? " "Semmilyen törvényellenest vagy rosszindulatút sem teszek, ellentétben veled! Csak magamba szívom az ingereket, amik a személyes fejlődésemhez szükségesek. " Lajos csendben figyelt minket, ahogy kiléptünk a szobából, megszabadulva mindenféle alsóruházatoktól, amik a felszerelésünkbe akadtak. Kikapcsoltam egy melltartót, ami a derékszíjam egyik csontjára tekeredett rá, Dak'kon pedig percekig küzdött egy csipkés bugyival, ami a páncéllemezei közé szorult. Ekkor vettük észre a vendégek és prostituáltak szerény méretű tömegét, akik kíváncsian figyelték, ahogy fehérneműkkel borítva csörtetünk kifelé. Vivien udvarias félmosollyal nézett rám. "Szerencsével jártatok? Netalán megtaláltátok az illatomat? " "Igen, itt ez a vörös fátyol... " Vivien szemei felcsillantak. "Ez egyszerűen csodálatos! " Kikapta a kezemből a kelmét, néhány szót mormogott fölötte, majd visszaadta. Megrázta a vörös haját és pillanatokon belül elképesztően különleges és izgató illattal vette magát körül. Nagyon szippantottam. "Ez tényleg... csodálatos... " "Ugye? " Rám mosolygott. "Mivel segítettél rajtam, én is megteszem ugyanezt. Lépj közelebb, heges barátom... " Odamentem Vivienhez. Megfogta a kezemet és óvatosan megszagolta. "Fúj! " Ráncolta az orrát. "Ecet! Vagy... balzsamozófolyadék? Na ezt a szagot eltüntetjük rólad... " Néhány szótagot mormolt, mire könnyű bizsergés futott végig a bőrömön. Pillanatokon belül szinte eltűnt a vegyszerbűzöm. "Hogy tetszik? Most már az emberek kevésbé kerülnek majd. " Elmosolyodtam. "Köszönöm, Vivien! Viszlát. " Még egy másik lányt is meg kellett látogatnom. Mariska hideg, rideg hangja sziszegett felém a sötétből. "Visszatért. Felteszem, most okkal jössz. Vagy csak újabb értelmetlen kérdéseid támadtak? " "Meghoztam a fátyladat. " "Akkor talán ideadnád? " Nem hangzott olyan elégedettnek, mint ahogy reméltem. "Természetesen. Tessék... " Magam elé tartottam a fátylat és éreztem, ahogy elveszi a kezemből. "Mindjárt sokkal jobb. " Két vörösen világító folt jelent meg a sötétben, ahogy kinyitotta a szemeit. "Tehát így nézel ki... talán jobban jártam volna, ha csukva tartom a szemeimet. " Visszatértem Kegyből-Kiesett úrnőhöz. A tizedik tanítvány hiánya zavaró űrt hagyott a tudatom mélyén, de reméltem, hogy megelégszik a válaszommal. "Beszéltem kilenc tanítványoddal, ahogy kérted... de nem találtam a tizediket. " Kedvesen elmosolyodott. "És nem találtad a tizedik diákot? Milyen különös! " "Azt gyanítom a tizedik tanítványnak engem tartasz, ebben az esetben beszéltem mindegyikünkkel. "Jól van. És mit gondolsz erről? " "Megtanultam, hogy ha Érzővé akarok válni, jobb ha magam keresek tapasztalatokat, mint ha csak várom, hogy rám találjanak. " Kegyből-Kiesett újra bólintott. "Jól van, veled utazok innentől, ha még mindig vágysz a társaságomra. " "Igen. " "Szóval a szörnyű magas-nemes úrnő is csatlakozik hozzánk? " Morgott Anna. "Minek kellő ide? " Morte csettintett a fogaival. "Nem értheted, mélykorcs. " "Bárcsak leesne valami magas helyről... Akár én magam is lelökném. " Kegyből-Kiesett elmosolyodott és meghajtotta a fejét. "Ha megbocsátotok, még elő kell készülnöm mielőtt elindulunk. " "Ha már nekiálltál, talán érdemes lenne felaprítani az összes szekrényedet tűzifának. " "Á! " Kegyből-Kiesett aprót nevetett, a szemei vidáman csillogtak. "Egyértelműen egy gyakorlatias gondolat. " Felhorkantam. "Lajosnak mindenképpen kellene egy asztalos, hogy legyalulja a göcsörtjeit. " Elmosolyodott. "Azt hiszem, élvezni fogom a társaságodat. Csak egy pillanat, igyatok teát, amíg visszatérek! ".
Akik maradtak mozi.
Akik maradtak teljes film magyarul videa.
Akik maradtak moyi. Akik maradtak film online. Eszméletlen! Elgondolkodtató, hogy milyen az élet ha valaki akit szerettünk már nincs mellettünk. A legjobb kisfilm. Akik itt maradtak teljes film. Számomra még mindig értelmetlen hogy hol fáj másnak ha valaki meleg ? Aznem nézik le aki teli van tetoválásokkal ? Akin minden mű ? Aki minden este satu részeg ? Hát baszki ők is éljenek Nekik is van életük. Hadd éljék Miért fárasszák emberek ezrei azon magukat hogy. véget vessenek a melegségnek. Ez olyan mintha a tetoválást akarnád eltüntetni. Vagy a szilikon mellet. El lehet. De örökre nyoma marad.
Akik maradtak film. Akik maradtak imdb. Hányszor kellene még végig néznem ahhoz, hogy ne bőgjek már a végefelé. 😥😓😔. Mebbeth bűbájai és varázslatai, amik egykor ritka kincsnek látszottak, immár játékszereknek tűntek csak azokhoz az erőkhöz képest, amikkel mostanában játszadoztam. Semmit sem vettem tőle, pedig átnéztem minden varázstekercsét. "Hm... Nem elég jó már, ugye gyermek? Pedig nem is olyan régen még te kapartad Mebbeth ajtaját, hogy segítsek. " Morgolódott, de megkínált egy nagy tál pörkölttel. Elég ízetlen és rengeteg liszttel főzött pörkölttel, de hát a dús örömök már nem a Mebbeth korabeli embereknek valók. "Kitűnő tanárként működtél, Mebbeth" Hízelegtem. "Nélküled nem éltem volna túl az eddigieket. " Halvány ajkai mosolyra húzódtak. "Nem tetszik, hogy ennyi zűrbe keveredsz, gyermek. A szárnyaim alól bújtál elő, hamar elhagytad a fészket és nekivágtál a veszélyes egeknek. A Kaptárban megvédelek, amennyire tőlem telik, de odakint... " Megrázta a fejét. "Sajnálom, gyermek, úgy tűnik semmit sem adhatok már neked. " "Nem igaz. A bölcsességeddel a segítségemre lehetsz. Hallottál valaha egy Gubanc nevű lényről? " "Hű! " Mebbeth felszisszent és félkört rajzolt a szíve fölé. "Ne mondd ki ezt a nevet a jelenlétemben! Gonosz és a gonosz dolgok emlegetése gonoszságot vonz a küszöbödre. Gubancról csak rémmesék maradtak, amikkel a gyerekeket ijesztgetik. Figyelj: SOSEM létezett semmilyen Gubanc... és ha létezett volna, akkor sem szabad ezt a ketrecet rázogatni. " "Tudnom kell róla mindent, Mebbeth. Fontos lenne, hogy elmondj mindent, amit csak tudsz. " Mebbeth összeráncolta a szemöldökét... kerülte a pillantásomat. "Rossz dolgok... rossz dolgok lehetnek egy névben... Gubanc háborgó banyalelkében a gonosz számos árnyalata lakott, keresztbe-kasul fonódva, tekeregve, mint a kígyók. Ne beszéljünk többet erről, hagyjuk! " "Tudod hol lehet most? Meg kell találnom. " "Hol találsz meg egy mesét? Mebbeth nem tudja. " Sziszegett "És ha tudnám, elmondanám vajon? Nem, még a végén megpróbálnád kiásni és azt nem venném a lelkemre. " Mintha megtört volna. "De gyermek... ha tényleg tudnod kell, ha holtbiztos vagy benne, hogy felfal belülről, akkor... akkor elmondom. " "Kérlek... Meg kell találnom, Mebbeth. " "Gubanc... " Sóhajtott az öregasszony. "Gubanc, kegyetlen Gubanc a Hölgy őrizetében senyved, egy börtönben, egy útvesztőben... úgy mesélik réges-régen került oda... de megtalálni? Mebbeth nem tudja, hogyan lehetne. " Sóhajtott. "Kérdezősködj a Hivatalnoknegyedben. Talán az ottani szürkeszakállúak ismerik az árnyait... " Anna megborzongott és félkört rajzolt a szíve fölé, mielőtt letette a félig megevett pörköltjét. Dak'kon csenben kanalazta a sajátját. "Tudsz bármi mást Gubancról... bármit, amit elmondhatnál, mielőtt megkeresem? " "Gyermek... " Mebbet hangja fáradtnak és törődöttnek hangzott. "Ha gonoszt keresel a síkokon, nem kell messzire menned. A boszorkányok ismerik a boszorkányokat, az istenek az isteneket, de senki sem ismeri Gubanc ág-bogait. Fejleszd a képességeidet és tartsd nyitva a szemed minden rendellenes újdonságra. Bízz magadban és ne bízz benn, hallod! " Bólintottam. "Úgy lesz, Mebbeth. " Mebbeth sóhajtott. "Senkinek sem kívánok rosszat, kivéve azt az egyet. Örülök, hogy eltűnt, Szigil jobb hely így. Újra ugyanazt mondom: Hagyd, hadd rohadjon a múlt ahová elásták. " Megettük a pörköltünket és tovább indultunk. "Üdvözöllek a Hivatalnoknegyedben, főnök! " Gyönyörű, egyenletesre metszett kövek borították az utcákat, mint egy halat a pikkelyei. Az itteni épületeket szabályos, egyenletes méretűre vágott színes kövekből emelték, egy tőnyi borotvavenyigét sem láttunk sehol sem. Épp ellenkezőleg, mindenhol bronzból finoman megmunkált virágok és cserjék virítottak, mintha csak versenyre hívogatnák a pokoli cserjéket. Jól öltözött férfiak és nők suhantak el egymás mellett, mint hattyúk egy tavon, tucatnyi színű brokátba öltözve. Tiszta levegő emelte ki a színek kavargását. Nem is tudtam, hogy az árnyalatok ilyen feltűnőek is lehetnek, ha nem takar mindent a sárgásbarna füstköd. Ínycsiklandó húsillat szállt felénk egy lacikonyháról: Igazi hús a főtt patkány helyett. Egy sarkon mutatványosok ugráltak egymás vállán furulyaszóra. Szigil tényleg csodálatos város. Anna végig a közelemben maradt, lustán csapkodva a farkával. "Itt vigyázz magadra... csak semmi balhé! Mindenhol fakabátok tömegelnek... " "Akkor bízhatok benned, hogy nem emelsz el erszényeket? " "Pszt! " Vágott savanyú pofát. "Ne mondj ilyesmit hangosan! " "Jól mondja, főnök. A Hivatalnoknegyed biztonságos hely... azoknak a birkáknak készült, akik ezüstkanállal a szájukban születtek, arany pelenkában. Ők irányítják Szigilt. A törvény itt nagyon szigorú, de ez egyben azt is jelenti, hogy itt találni a legjobb szórakozást is. " És tényleg, ritka jól éreztük magunkat. Pecsenyével az egyik kezünkben, almaborral a másikban derítettük fel a Hivatalnoknegyedet. Hallgattuk az utcazenészeket, a verseiket szavaló költőket, megpróbáltunk elgáncsolni egy-két artistát. Láthatóan nem számított errefelé ismeretlennek ez a viselkedés, mert rögtön ott termett egy Harmonium tiszt, hogy leszidjon. Láthatólag készen álltak rá, hogy elbánjanak bármilyen huligánnal. Majdnem hangosan fölnevettem, amikor Morte pont egy Harmonium tiszt mögé repült és az éppen hallott fenyítést nyelvcsapásokkal és szeme forgatásával gúnyolta ki. Estére Anna mosolygott és még Dak'kon is kevésbé mogorvának tűnt. "Főnök, bemehetünk? Légyszi, légyszi! " Kérlelt Morte. Megnéztem a cégért. "A Mardosó Szellemi Vágy Bordélya" hirdette büszkén a felirat. Kétkedve néztem rá. "Elolvastad az egészet? " "Kellett volna? " "Jogos. " Hűvös, illatos szellő fogadott, ahogy beléptünk. Levendula, éppen csak egy leheletnyi különleges, édes illattal, ami szinte elolvasztotta belőlem a feszültséget. Valódi virágok álltak a kapu mindkét oldalán, színrobbanásként, teljes pompájukban. Bár a kapu egyértelműen női jellemzőket mutatott, a kemény pamlagok szerénynek tűntek mellette. Mindkét alkotórész felerősítette a másik hatását és ahogy beléptem, szinte vonzotta a tekintetemet a változó berendezés. Aztán megláttam őt. Kábító szépségű szőke nő állt az ajtóban, égszínkék és lila ruhában. A ruha elrejtette a hajlatait, hogy eleget hagyjon a képzeletnek, de meg is könnyítette a dolgát. Bár a bőre sima, barackszínben ragyogott, semmi sem látszott rajta egyszerűnek. Hibátlan arcvonásai azúrkék szemeibe vonzották a tekintetemet. Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy szinte nem is vettem észre a hátából meredező két hosszú, finom bőrlebernyeges szárnyat. Halvány mosollyal szemrevételezte a szobát... egyértelműen a legygyönyörűbb nő volt, akit valaha láttam. Morte álla leesett. Tényleg. Hangos csattanással ütődött a padlóhoz. A zaj azonnal magára vonta a figyelmét, felénk fordult és magabiztos mosollyal az ajkán üdvözölt, mintha régi barátok lennénk. Kissé recsegett a hangom, amikor megszólítottam. "Üd... izé... üdvözletem. " A nő végigmért, majd halványan bólintott... "Üdvözöllek, utazó. " Kezével hátrasimított egy rakoncátlankodó arany hajtincset. "Miben segíthetek? " "Ki vagy te? " "A nevem Kegyből-Kiesett. Újonnan érkeztél Szigilbe, ugye? " "Nem. Azt gyanítom már elég régóta itt lehetek valójában. " Kegyből-Kiesett fölvonta a szemöldökét. "Valóban? " "Igen, de ez egy hosszú történet, talán hosszabb, mint amit én ismerek belőle. Inkább az érdekelne, mi ez a hely? " "Ez a Mardosó Szellemi Vágy Bordélya. A kérdésedből ítélve nem ebbe az intézménybe szándékoztál jönni. " Megnyaltam az ajkaimat, nem nagyon tudtam erre mást válaszolni, mint egy kérdést. "Ez milyen bordélyház? " Kegyből-Kiesett elmosolyodott. "Azért alapítottam ezt a bordélyházat, hogy az egyszerű testiségen kívüli módokon is kiélhessük azokat a vágyakozó lázakat, amik időnként elfogják az elménket. Rengeteg örömöt találni egy beszélgetésben is. " "Elég unalmasnak tűnik" Mordult fel Morte, lehet, csak azért, hogy kipróbálja a visszaillesztett állkapcsát. Morte felé fordult, az állandóan jelen lévő mosolykezdeménnyel és úgy szólt hozzá, mintha egyáltalán nem lepné meg, hogy egy repülő koponyához beszél. "Biztosíthatlak, hogy nem az. Nézzetek körbe, tapasztaljátok meg magatok! " "Tehát ez egy olyan bordély... ahol nem is vetkőznek le? " "Csak szellemi értelemben. De biztosíthatlak, ettől még kifejezetten izgató. " Valóban, ebben a pillanatban sétált el mellettünk egy nő, karon fogva egy középkorú urat. Láthatóan élénk, baráti vitába bonyolódtak. "Meg kell kérdezzem: Miért nyitottál egy ilyen intézményt? " Kegyből-Kiesett felvonta a szemöldökét. "Furcsa kérdés. Azt hiszem még soha senki sem kérdezte meg ezt tőlem. Legalábbis közvetlenül. " "Elnézést, hölgyem, nem akartam tiszteletlenül viselkedni, egyszerűen csak kíváncsivá tett. " "Ó, nem szükséges bocsánatot kérni" Visszatért a mosolya. "Boldogan elmesélem az indokaimat. A válasz egyik fele, hogy az Érzők Társaságának tagjai közé tartozok. A pártunk hite szerint a multiverzum lehető legnagyobb részét meg kell tapasztalnunk. A bordély célja, hogy még a legkeményebb értelmiségi vágyait is kielégítse. Azért terveztem, hogy serkentse az elmét, erősítse az önismeretünket, hogy új módokon tapasztalhassunk meg más embereket. Azoknak készült, akik többet akarnak, mint a Kaptárt megtöltő sekélyes testi örömök. " "Mondjuk sekélyesnek épp nem mondanám... " Csettintett Morte a fogaival. "Értem, szóval a létesítmény a szellemi vívást bátorítja inkább, mint az, izé... másik fajta vívást. Biztosan nagyon különleges nők dolgoznak itt. " Kegyből-Kiesett bólintott, láthatóan nem kis büszkeséggel. "Az itteni nők mind Érzőnek tanulnak. Útmutatásért kerestek fel engem, hogy felkészítsem őket a pártba lépésre. Ezen kívül a legtöbbük olyan művésze a közös nyelvnek, hogy a legkérgesebb mogorva egyéneket is felpuhítják. A nyelv művészetének elsajátításával a lányok és a vendégek többet megtudhatnak saját magukról. Az egyiket csak olyan mértékben tanulhatják meg, amennyire a másikban járatosak. Másokban érzelmeket kelteni kizárólag szavakkal hatalmas képesség. " "Érdekes gondolkodásmód. Beléphetnék az Érzők közé? " Elmosolyodott. "Ahhoz, hogy Érző legyél, csak az élet tanítványául kell szegődni. " "Úgy értem, be szeretnék lépni a pártba. " Megint viszketni kezdett az agyam. Valami nagyon ismerősnek tűnt a gondolkodásmódjukban... ízlelés, tapintás, szaglás, hallás... ha az érzékek emlékeket idézhetnek fel, akkor ésszerűnek tűnt valahogyan belépni a pártjukba. "Természetesen... bocsánat a csipkelődésért. Ha be szeretnél lépni a pártunkba, érdeklődj a Polgári Ünneplőcsarnokban. Ott segítenek majd. " "Ha megkérdezhetem, úrnőm, a szárnyaid... te nem emberilénynek születtél ugye? " "A nő egy démon. " Köpte Anna. Hallottam már káromkodni és üvöltözni, de még sohasem beszélt ilyen maró éllel. "Egy szukkubusz. Kicsit kiismer, aztán már viszi is a lelkedet az alsóbb síkokra. " "A társad igazat szólt. Egy kisebb démonfajba tartozok, amit egészen pontosan szukkubusznak hívnak. " Halkan sóhajtott. "Attól tartok gyakoribbak vagyunk, mint ami a hasznunkra válna. A fajtársaim nagy része halandókat csábít el a hús örömeivel. " "És te...? " Kegyből-Kiesett zavartalanul folytatta. "Szeretem azt gondolni, hogy eltávolodtam már ettől... végül ez egy egyszerű és nem is igazán hatékony módja az időnk eltöltésének itt a síkokon. Annyi mást tartogat még az élet, nem igaz? " Visszatért a mosolya. "Hallottál már a Talányosi Gubanc nevű éjboszorkányról? " "Ismerős a név. Vastagon belepték mindenféle mendemondák és a legtöbbje egyetért benne, hogy csak a mesékben létezett, de azt gyanítom, hogy valóban élt és igazán komoly nyomot hagyott a Ketrecben az itt töltött idő alatt. Miért kérded? " "Meg akarom keresni. " Felvonta a szemöldökét. "Komolyan? Arra kényszerülök, hogy megkérdezzem: Miért? " "Értesüléseket akarok szerezni tőle. " "Ezek az értesülések senki mástól sem szerezhetőek be? " Bólintottam. Olyan egyszerű kimondani... de levadászni egy rémmesét sokkal nehezebbnek bizonyul majd, mind leásni Pharod fészkéig. "Azt gyanítom, egyedül Gubanc rendelkezik már azokkal az ismeretekkel, amikre nekem szükségem lenne. " Kegyből-Kiesett finoman a karomra tette a kezét. "Vedd számításba, hogy ha Gubanc valóban létezik, elképesztően hatalmas és végtelenül ravasz. Ha csak a róla keringő történetek töredéke igaz, a gonosz szó egészen új jelentéseit fedezte fel. Nem érdemes félvállról venni egy ilyen küldetést. " "Értem. " Mondtam komolytalanul, még mindig nem értve, milyen lehet egy éjboszorkány lelke. "Tudsz bármi mást Gubancról? " "Azt mondják a Szürke Sivatag egyik éjboszorkánya, de messze ravaszabb és hatalmasabb, mint bármelyik nővére. Réges-rég érkezett Szigilbe és az itt elkövetett szörnyűségei mellett a pletykák szerint a tevékenysége magát a Ketrecet is megrengette. Most már elsődlegesen a mesékben él, úgy gondolom a Fájdalom Hölgye ugyanúgy elbánt vele, ahogy a Szigilre leselkedő veszélyekkel általában szokott. " "Mi az a Szürke Sivatag? " "Egy zord sík, ami a Pokol és a Mélység 'között' terül el. Gyakran csapnak itt össze a Vérháború seregei. " Újra felderült az arca, leült és maga mellé mutatott, hogy én is tegyek így. A párnák keménynek bizonyultak, túl keménynek ahhoz, hogy kényelmesen aludjak, vagy szundikáljak rajtuk, de elég szilárdan támasztották meg a hátamat. "Azt kell mondjam, ez egy érdekes beszélgetés. Talán kértek frissítőket? " Egy apró teáskannát állítottak egy apró mécses fölé, nyilvánvalóan, hogy melegen tartsa az italt, amíg nem tálalják. Porcelán csendült, ahogy Kegyből-Kiesett megterítette az asztalt. Bár a házigazdánk udvariasan mindannyiunknak töltött egy csésze teát, Anna nyersen visszautasította, Mortét nem érdekelte, Dak'kon pedig csak a kezét melegítette meg a forró itallal. Belekóstoltam a teába. Különleges. Nagyon bonyolult ízvilágú, forró, de mégis hűvösen omlik el a nyelvemen, a legapróbb suttogásnyi gyümölcsízzel és éppen annyira édes, hogy kérjek még. "Arbori barackvirág" Mondta kedvesen az arckifejezésemet látva. "Fehér borsmentával és egy csepp tűzvirágmézzel, hogy kiemelje az ízeket. " "Nagyon finom. " Elvettem egy kekszet is. "Ügyesen, szinte észrevétlenül vegyíted az üzletet az élvezetekkel. " Elmosolyodott és rejtélyesen nézett a csészéje fölött. "Uram, az én üzletem az élvezet. " Annah farka egyre gyorsabban csapkodott, hogy egyre savanyúbb ábrázatot öltött. "Legyen itt bármilyen kellemes is, igazából segítségért jöttem. " "Milyen természetű segítséget keresel? " "Elvesztettem az emlékeimet... ezzel elvesztettem saját magamat is. " "Amnézia támadott meg? " Letette a csészéjét. "Szörnyű! Sejted, hogyan történhetett? " Vállat vontam. "Nem igazán... legalábbis nem emlékszem. A Halottasház egyik boncasztalán tértem magamhoz, minden azelőtti emlékem elveszett. " "A Halottasházban ébredtél? " "Igen, a Porosok halottnak hittek... vagyis halott voltam. Csak annyit tudok, hogy nagyon hamar begyógyulnak a sebeim. Valószínűleg halhatatlan lehetek, de ezt sem tudom biztosan. " Kegyből-Kiesett újkeletű érdeklődéssel nézett végig rajtam. "A hegeid. " Felemelte a kezét, mintha meg akarna érinteni. "Szabad? " Bármelyik másik férfi csak hebegett-habogott volna a kérésre, én csak bólintottam. Szoknyát hordtam egy szál vállszíjjal... nem igazán maradt helyem szégyenkezni. "Természetesen. " Kegyből-Kiesett finoman végigfuttatta a kezét a hegeimen, követte a lefutásukat, amíg bele nem olvadtak egy tetoválásomba. Az érintése meleg, szikrázó érzést hagyott a bőrömön, bele is remegtem egy kicsit. Megigézettnek tűnt. "Tényleg úgy néznek ki a hegeid, mintha több életbe került volna a begyűjtésük. Ráadásul némelyik egyértelműen halálos sebek eredménye. Legalábbis megöltek volna egy egyszerű embert. " Elgondolkodva kocogtatta meg az állát. "Mit tervezel? " "Egyelőre nyomokat keresek, amik megvilágítanák, ki vagyok és mi történt velem. " Kegyből-Kiesett elgondolkodott. "Meg kell mondjam, sohasem láttam még embert, aki szó szerint elvesztette volna saját magát. "Bocsánat, hogy ezt mondom, de az állapotod lebilincselően érdekes. " Felnevettem. "Az bizony. " "Ha ez segít, szívesen látlak a bordélyban. Minden lány mestere a szavak művészetének, talán valamelyikük feltárhatja az elveszett emlékeidet. " "Lenne kedved csatlakozni hozzám az utazásaimon? " Anna megmerevedett és a bajsza alatt mormogott. "Ki mondta, hogy velünk jöhet? Nem kellenek hozzá hasonlók, bizony! " "Dugulj el, mélykorcs! " Csettintett Morte. "Teljes mellszélességgel támogatom a szukkubuszt... az istenek tudják csak, hogy te olyan szórakoztatónak számítasz, mint egy különösen tüskés vesekő. " "Befogod a csontdobozod, koponya, vagy úgy megrázlak, hogy a Gerinc túlsó végéről söprik össze a fogaidat! " "Veled utazni? " Kegyből-Kiesett halványan elmosolyodott. Mintha észre sem vette volna az útitársaimat. "Ez elég pimasz ajánlat tőled. " Éreztem, hogy megmelegszik az arcom. Puszta szeszélyből tettem az ajánlatot, úgy locsogtam ki, mint egy kisfiú, aki mindenáron tetszeni akar. "Őszinte leszek az indítékaimmal kapcsolatban. Láthatóan kifejezetten jól ismered a síkokat és végtelenül kellemes jelenségnek tűnsz. Egy ilyen útitárs nagy segítségemre lehetne. " "Na várjunk csak egy percet! " Fortyant föl Morte. "Én vagyok itt a síkszakértő! Ez a munkám, főnök! " Elvigyorodtam. "Részemről kifejezetten okos taktika lenne két olyan embert is bevenni a csapatba, akik jól értenek a síkokhoz. És azt mondtam 'kellemes jelenség', Morte. " "Kellemes a szemnek, legföljebb! Nekem úgy tűnik, valami csaj egy kis husit mutat és máris azonnal fölveszed a csapatba! " Morte hirtelen elnémult. "Mármint nem mintha bánnám, csak gondoltam megemlítem. " "Tudomásul vettem, Morte. Szóval, Kegyből-Kiesett úrnő, bocsáss meg, ha túl pimasznak találsz, de lenne kedved velem utazni? " Kegyből-Kiesett összepréselte az ajkait és fitos orrát felhúzva nézett rám. "Értékelem a nyíltságodat, úgyhogy én is azzal válaszolok: Miért utaznék veled? " "Úrnő, olyan helyekre fogok eljutni, ahol talán még soha senki sem járt... sőt mások nem is érhetik el. Ez érdekelne? " "Ez valóban felkeltette a kíváncsiságomat. " Egy pillanatig a kezébe támasztotta az állát, mintha elgondolkodott volna. "Mégis... " Elvigyorodtam. "Úgy érted nem akarnál egy halhatatlan amnéziással utazgatni, aki saját magát keresi a síkokon? " "Ó, nagyon is akarnék. " Halványan elmosolyodott. "Érdekfeszítő a javaslatod, ne gondold, hogy nem. " "Akkor szeretnél velem utazni? " "Ha velem szeretnél utazni, akkor meg kell tenned valamit. Beszélj mind a tíz tanítványommal az intézményben, aztán térj vissza a gondolataiddal. Akkor meglátjuk, hogy együtt utazunk -e, vagy nem. " Bólintottam. "Akkor beszélek velük. " Elindultam, hogy szétnézzek a bordélyban.
Akik maradtak english. 
Hannah Baker😍. Akik maradtak könyv. 
Akik maradtak online. 💖❤️🇭🇺👌👋. Megnéztem és huh. Egyáltalán nem az a fajta film, ami csak úgy van. Vicces volt, romantikus volt, sírós (folytak a könnyeim, beismerem, pedig engem aztán nem lehet filmekkel megkönnyeztettni) izgalmas volt. Sajnos manapság félvállról vesszük azt, hogy sok tini meg persze felnőtt is küzd ezzel a problémával. Ez a film segíthet sokaknak megismerni önmagukat, elfogadni azt, akik és amik. Persze semmi sem olyan szép és jó, mint a filmben, de a végeredmény az lesz, amit láthattunk. Előbb-utóbb el fogják fogadni azt, hogy ha valaki nem a normális csoportba tartozik. Nekem ez a szó kicsit irreális, hisz egyáltalán nem lenne szabad senkit megkülönböztetni a nemi identitása miatt, sőt egyéb más dolog miatt sem. Senkit nem lenne szabad leköpni az utcán, kibeszélni a háta mögött, megalázni, kigúnyolni megverni, csak azért mert nem hetero beállítottságú. Ez a film azt sugallja, hogy igenis mindenkinek jár a boldogság identitástól függően, mindenkinek át kell élnie az első igazi szerelmet, mindenkinek kijárnak olyan barátok, akik elfogadják az adott személyt úgy, ahogy van. Szerencsére nem ez az első olyan műsor, amiben ezzel foglalkoznak. Van egy sorozat, melynek az egyik évada kimondottan az identitással kapcsolatos, ott is az egyik fiú a főszereplő. de az identitás mellett foglalkoznak más fontos témával is. A sorozat különlegessége, hogy napokra van bontva az adott rész, valódi tinik játszanak benne, akik nem is színészek, valós helyszíneket használnak(mint pl az iskola. A 3 évad főszereplője valóban odajár, idén érettségizik. Csak ajánlani tudom azt is, mint ahogy ezt a filmet is. A cím egy kicsit fura, de azt hiszem, nem ennek kell a leglényegesebb dolognak lennie, hanem annak, amit maga a film üzen. Imádtam minden percét és még meg fogom nézni párszor.
Akik itthon maradtak film. Akik maradtak videa. Akik maradtak teljes film magyarul. Akik maradtak magyar film. Zene cím. Akik maradtak. Akik maradtak magyar előzetes. Műfajtalankodásunk története Az alant következők szubjektív észrevételek néhány irodalmi műfaj jelen [1980] állapotáról, különös tekintettel a fiatalnak nevezett írók eddigi működésére. Irodalomszociológiai jegyzeteknek is nevezhetném őket, ha volna tudományos apparátusom, statisztikai adataim, felméréseim, mélyinterjúim, lábjegyzetben idézhető külföldi szaktekintélyeim és egyebek. Ilyenekkel nem rendelkezem. De ez nem baj. Van ennél nagyobb is. Kezdetben volt a líra Mostanában közhely, hogy a líra az utóbbi években elvesztette hagyományosan vezető szerepét. Erről sok mindent írtak és mondtak. Hadd szaporítsam e gyorsan évülő műfajt a magam tapasztalataival. Amikor 1965-ben bekerültem az ELTE Bölcsészkarára, annak is Alkotókörébe, éppen betiltották a Tiszta Szívvel-t, az Alkotókör azonban tovább funkcionálhatott. Ott voltak néhányan a későbbi Kilencek közül, volt még rajtuk kívül számtalan fiatal költő, egy tanulmányíró és két-három prózaíró. Később, amikor a Kilencek akkor még publikálatlan verseivel felolvasóestekre jártunk az egyetemen kívül, kilenc költő és összesen két prózaíró működött közre, az utóbbiak egyike most az Írószövetség KISZ-titkára, a másik én voltam. Szerepünk arra korlátozódott, hogy kis, pár oldalas színes prózánkkal emészthetővé tegyük a több tucat verset. Akkor még a vers volt a műfaj. Azután is az maradt, hogy a Kilencek kikerültek az egyetemről, az Alkotókörben rengeteg volt a költő és kevés a prózaíró. A költők azóta is írnak verseket, a prózaírók többsége abbahagyta, mert hiába házaltak a novelláikkal. Még nem volt rájuk szükség. Ha pár évvel később kezdik, ma négy-öt kötet állna a hátuk mögött. Így azonban filozófiát, marxizmust tanítanak, könyvtárosként dolgoznak vagy hivatalnokok lettek. Tehetséges emberek voltak. Kitűnő stílussal rendelkeztek. Már tíz éve megcsinálták a ma divatos iróniát. Csak éppen még nem volt rájuk szükség. Az Alkotókörbe persze nem járt mindenki, de Petri vagy Várady tovább rontaná az arányt a költők javára; egyetlen prózaíróval, Bereményivel szemben. Aki akkoriban költőként indult, meg is maradt költőnek. A Kilencek nem próbálkoztak más műfajjal, két kivételtől eltekintve. Petri és Várady is csak verset ír. Mindebből most csak annyit akarok leszűrni, hogy aki annak idején belépett a költészetbe, elégedett volt a műfajjal; költőnek lenni többet jelentett, mint prózaírónak lenni. Az irodalmi köztudat is ezt szentesítette. A hatvanas évek elején és közepén feltűnést, botrányt versekkel lehetett elérni. Például Juhász vagy Weöres vitatott versei az Új Írás-ban ilyenek voltak. Mindenkit az a műfaj vonz, amelyben ki lehet ugrani, más szóval, amelynek van hatása. Csakhogy már akkor megindult egy devalválódási folyamat. Akkora volt a költőkből a túltermelés, hogy induló költő harmincéves kor előtt nemigen számíthatott kötetre. Az történt, hogy a fiatalok a lapokban és folyóiratokban is hónapokig, évekig vártak a megjelenésre, így aztán inkább a vontatottan megjelenő antológiákban kezdték a pályát, több év verstermését prezentálva. Az Első ének és a Költők egymás közt még némi feltűnést is keltett, amikor azonban az antológiák is rendszeresen kezdtek megjelenni, már nem lehetett odafigyelni rájuk. Először a lapok és folyóiratok, később az antológiák inflálódtak annyira, hogy a hetvenes évek közepén már csak önálló kötettel lehetett figyelmet kelteni, vagy azzal sem. Ma már az a helyzet, hogy a lapokban kihagynak bizonyos mennyiségű cicerót a rövid sorokban írt valamik számára, hogy szemet gyönyörködtetően ékesítsék az oldalt. A szűk baráti körön kívül verset nem olvas senki. Megszűnt a vers mint műfaj. A szerkesztőségekbe, mint tíz-tizenöt éve is, százszámra érkeznek a versek. Akárcsak korábban, ma is különböző protokollszempontok és klikkérdekek alapján kell válogatni, az egyetlen változás: ma már pályakezdőket is kell közölni (lehet, hogy az arányt pontosan ki is számítják). Az elfogadott versek is hónapokig, évekig lapulnak a szerkesztőségek fiókjaiban. Nem fordulhat elő, hogy aktuális eseményre reagáló vers még azon a héten, abban a hónapban, netán abban az évben megjelenhessen, kivéve, ha rendelt versről van szó (Chile, földrengés, árvíz). A magyar költészetre sokáig jellemző, olykor kárhoztatott, máskor kifejezetten kívánt publicisztikus vonás szükségképpen megszűnt. A kor hangulatát valóban kifejező versek, amelyek ilyen körülmények között eleve áttételesebbek, pár éves késéssel antológiákban, még több éves késéssel csak önálló kötetben jelenhetnek meg. Juhász Dózsa-eposza, bármilyen hosszú is, azonnal megjelent a Csillag-ban, pedig éppen ötvenes évek voltak. Ma ez nem fordulhat elő egyetlen huszonéves költővel sem. A késleltetett első kötetek olyan közhangulatba csapódnak, amely már eltér a verseket ihlető hangulattól. Az első kötetekben különben is több évnyi, akár évtizednyi, eltérő hangulatok torlódnak egymásra, időnként ki is oltják egymást; az olvasó, a kritikus, sőt maga a szerző is tanácstalanul forgatja az első kötetet, nem tudja mire vélni a sokféleséget. A kötet elkésett, és óhatatlanul kaotikus, ha a költő őszinte volt önmagához, és különböző korszakait nem akarta utólag, a kötetszerkesztés időpontjának énképéhez idomítva meghamisítani. Így aztán „nincs saját hangja”, ahogy mondani szokták. A fifikásabb költő tanul a kudarcból, második kötetét már egyetlen hangulatból írja meg, nagyon gyorsan. Sietnie is kell, amíg nem felejtették el, hogy már kiadott egy kötetet. Két kézzel kap az új szerződés után, és nem öt-tíz éve van arra, hogy megírja, hanem néhány hónapja. Becsukja hát a fülét, nem hall meg új dallamot, többé nem verset ír, hanem kötetet. Igaza is van. Befutott költőtől is évente legföljebb nyolc-tíz vers jelenhet meg az ország valamennyi lapjában együttvéve, ha a költő elég termékeny, és házal is a verseivel. Ez nagyon kevés. Csak a következő kötet számít, arról kötelezően írnak. Egyes verset már rég nem olvas senki. Beáll tehát a költő a kötet-termelésbe. A KÖTET más műfaj. Nem egyes versekből áll, hanem KÖNYV, amely történetesen verssorokban íródott. Erre is csak akkor figyelnek oda, ha az egyes versek nem mondanak ellent egymásnak, nem késztetik fölösleges tűnődésre az olvasót és a kritikust. Ha egységes „saját hangja” van. Akire az elmúlt években, annak ellenére, hogy költő, odafigyeltek, az tudatosan kötetben gondolkodott. Aki azonban nem talál olyan lírai ént, amely képes kötetnyi terjedelemben és aránylag gyorsan fogalmazni, aki tehát a régimódi ihletre vár, aki egy-egy sorát hetekig, hónapokig hordja, csiszolja magában, az kihull a köztudatból. Ez a helyzet nemcsak a publicisztikus lírát szünteti meg, hanem a verset is a régi, lírai értelemben. A könyvben való fogalmazás kényszere tipizálja a lírát. A lírai én nem drámai kollíziókban szemléli önmagát, hanem folyamatban valósul meg. A verseskötetbe visszalopakszik az anekdotikus szemlélet, nélküle a kötet nem is hozható létre. A verseskötet a próza: a lírai novella, sőt a regény felé mutat. Ez külső ok, van azonban a lírának belső oka is, amely önfelszámolásra kényszeríti. A költő szerepe nálunk ma is kötött: vátesznek kell lennie. Csakhogy ez a szerep kérdésessé vált, nem utolsósorban a versnek mint műfajnak devalválódása miatt. Mi történhet ilyenkor? A költők kilencvenkilenc százaléka öntudatlanul átveszi a váteszi szerepkört, többnyire a korábbi váteszek stílusjegyeinek elsajátítása révén. Másodlagos, sőt harmadlagos almanachlíra jön létre a kötelező és napjainkban szigorúan egyfajta eszköz, a „költői képek” meghatározott fajtájának variálásával. A képdömping szabad teret enged mindenféle képzavarnak. Mindegy, mi van a képben, csak kép legyen. Eredeti funkciója, a mélyebb érzelmek és indulatok kiváltása, elhomályosul. Emiatt egészen fiatal emberek versben képtelenek egyszerűen és normálisan megszólalni, holott a fiatalságtól az ember őszinteséget várna. Ehelyett áttételes közlések bonyolult mechanizmusában vergődnek. Elképzelhetetlen, hogy egy mai kamaszköltő valóban nagy, megrendítő élményeit énekelje meg, például első magömlését, szüzességének elvesztését, valódi szerelmi érzelmeit, általában pedig azt, ami valóban nyomasztja vagy boldogítja egyéni életében. Bizonyos, hogy – racionális, nem pedig érzelmi kiindulásból – a korábbi költészet sorskérdéseit fogja feszegetni a kötelező képek patentjai segítségével. A költők egy százaléka elutasítja a vátesz-szerepet, lemond róla, és ironizál fölötte. Az utóbbi években az ilyen ellen-váteszi kötetek arattak sikert. (Már ennek is van almanachirodalma, az ellen-vátesz sikeresen lóvátesszé devalválódott. ) Az irónia nemcsak a költő, hanem a műfaj öniróniája is. A váteszségbe ragadt műfaj nem képes kilábalni a továbbra is meghatározó és érvényes körülmények közül, de racionálisan túl van rajta. Világos, hogy az ellen-váteszi szerep polemikus, és belül van az ördögi körön. Az irónia megléte eleve a líraiság ellen hat, reflexiós, gondolkodó líra jöhet csak létre, amelyből a primer, elemi erejű érzelmek szükségszerűen szintén kimaradnak. Az ellen-vátesz sem fogja megénekelni azt, amire a vátesz képtelen. A döbbenet, a rácsodálkozás, az elfogulatlan szem által befogadott látvány sem így, sem úgy nem kerülhet versbe. A vátesz számára marad az utánérzés, az ellen-vátesz számára marad az ironikus, olykor grammatikai, máskor előző formákat illető játék. A két szerep kölcsönösen kizárja egymást, és mindkettő számára zárva vannak azok a területek, amelyeket a másik kisajátított magának. Az ellen-vátesz nem nyúlhat a váteszek által sikeresen lejáratott sorskérdésekhez, például a nemzeti léthez, a forradalomhoz és egyebekhez, visszavonul saját életének szükségképpen érdektelen tényei mögé, hermetikussá válik; saját életének érdekesebb, drámai konfliktusait sem írhatja le, az is a váteszek dolga, versanyaga a kételkedés – jobbik esetben a kételkedésben való kételkedés –, a lírai hős minden érzelmet felold az iróniában. A sablonok annyira kialakultak, hogy bárki köteteket írhat bármiféle tudás, életanyag, dallamra érzékeny fül és tehetség nélkül akár váteszként, akár ellen-váteszként. A szerkesztők a megmondhatói, mekkora áradat érkezik mind a két válfajból naponta. Ha a szerkesztőnek korábban talán volt is valamilyen esztétikai érzéke, ez azóta bizonyosan megingott. A szakmabeli számára észlelhetetlenné vált a különbség a jó és a rossz vers között. Elveszett a mérce. A rendszeresen megjelenők mögött a ritkán, azok mögött a soha meg nem jelenők óriási tartalékserege áll ugrásra készen. A helyzetet intézményes garanciák védik: aki egyszer megjelent egy antológiában, igényt tarthat a költőket megillető privilégiumokra, hiszen nincs mérce, az esztétikum ki tudja, merre bolyong, talán ott van, ahol az elveszett közönség. Az eddig csak néhány verset publikált, eldönthetetlen tehetségű költő adandó alkalommal azokkal a lehetőségekkel rendelkezik, mint a befutott pályatárs: lehet belőle kritikus, szerkesztő, hivatalnok, ehhez nem kell ma semmi, se műveltség, se tudás, se tehetség (mert nincsen mérce). Nem kellenek hozzá a költőt kedvelő és érte harcoló tömegek sem, mert tömegek nincsenek. A Kilencek antológiája körüli huzavonában (személyesen is értesülhettem a különböző fázisokról) még érvényesült valami alulról jövő nyomás, ha nagyon áttételesen is. Ma már ilyen sincs. Ahol sok a rabló, sok lesz a pandúr is. A kisrablóból nagypandúrrá előléptetett ifjú – vagy kevésbé ifjú – költőnek nem érdeke, hogy igazi, nagy rablók telepedjenek fölébe. A kontraszelekciót nem lehet megállítani. Szédületes az a gyorsaság, amellyel szépreményű ifjak konformista költészeti ügyintézőkké válnak. Ebben a helyzetben is születhetnek persze nagy versek és nagy költők, minden bizonnyal vannak is ilyenek, az igazi költőt nem a műfaj aktuális társadalmi megbecsülése és az irodalmi közélet belső viszonya élteti, hanem az azon kívül maradó élet. Egyre biztosabb azonban, hogy nem juthatnak szóhoz. Szívemre teszem a kezemet: évek óta nem olvasok verset a lapokban, és bizony kötetet is alig. Mi történt velem? Én korábban kerestem a fiatal tehetségeket, egyszerűen érdekelt, ki mit csinál, hol tart, hogy lemérhessem, hol tartok én. Soha nem hittem, hogy feltétlenül hordába kell verődnöm a saját érvényesülésemhez, de azt hittem, és ma is hiszem, hogy számtalan út van az enyémen kívül is. Élvezni szeretném, és amennyire erőmből és lehetőségeimből telik, támogatni is. Mégsem olvasok ma verseket, legföljebb azokét, akikkel együtt indultam. Különben is, megvannak a hivatásos olvasók, akiknek ebből ugye, anyagi hasznuk van: írnak a kötetekről, flekkenként száz forintért. Hogy nemcsak én érzek így, azt bizonyítja, hogy a költők ma csapatostul menekülnek a műfajtól. Menekülnek a prózához, az esszéhez, a szabadabb és közönséggel is rendelkező műfajokhoz. Nemcsak a fiatalok. A legnagyobb hírrel-névvel rendelkezők is. Aztán előkódorogtak a lézengők A prózával kicsit más a helyzet. A prózaíró nem érheti be egymás alá írt sorokban pompázó képzavarral, kénytelen minden egyes mondatot megírni, ráadásul több mondatot, mint egy költőtől várható. Ez már munka, ehhez idő kell. Ezt kevesebben is vállalják. Kezdetben volt a novella. Amikor a líra már eléggé elviselhetetlenné vált, a lapok és a kiadók rájöttek, hogy a novella jobb üzlet. Megjelentek az első fecskék, a lézengők. Nagyon könnyen megjelentek, hiány volt belőlük. Megtörtént a fordulat, a fiatalember, ha be akart törni, vagy csak közzé akarta tenni a gondolatait, novellában kezdett fogalmazni. Az első novellás kötetek hamarabb jelentek meg, mint az ifjú novellistákat bemutató antológiák. Konjunktúra volt, a novellisták átlagéletkora jóval alatta maradt az elsőkötetes költőkének. Volt friss hang, volt is érdeklődés pár évig. Akkor bekövetkezett a lírában már korábban lezajlott folyamat: túl sokan lettek, és a novella is devalválódott. Ez azonban lassabban ment végbe, minthogy az egyre érdektelenebbé váló köteteken kívül azért a lapok és a folyóiratok is közölték – ma is közlik – őket, novellából továbbra is hiány mutatkozik. Bár a tárcanovella, a magyar elbeszélés éltető közege nem támadt fel, és a lapokat nem egy-egy karcolatíró vagy elbeszélő rendszeres megjelenése miatt veszik, azért a novella közege ma is inkább az újság és a folyóirat, és nem a kötet. A novella átmeneti áttöréséhez nyilván az is hozzájárult, hogy írójának nem kellett választania a váteszi vagy ellen-váteszi szerep között, volt tehát némi tere a konvencióból való kitöréshez. Aki túl korán kezdett novellát írni, annak az érdektelenség miatt abba kellett hagynia. Aki jókor jelentkezett, befuthatott, be is futtatták, amíg bele nem fonnyadt. Kevesekben volt annyi erkölcsi erő, mint például Bereményiben, akinek azonnal kiadták első, friss, ám nem tökéletes kötetét, és aztán képes volt lemondani a kínálkozó novellagyártásról, és becsülettel várt nyolc évet, amíg íróilag és emberileg beérett. Emlékszem, 1967-ben bevittem egy novellás kötetet egy kiadóba, a lektor pár hét múlva úgy mondott róla véleményt, hogy kiderült: bele sem nézett. Ugyanez a lektor hat év múlva, egy másik épületben, novellákat kért tőlem, viccből ugyanazokat a novellákat adtam oda, és alig tudtam lebeszélni, hogy kiadja őket. Akkor már műsoron voltak a fiatal prózaírók. A hetvenes évek közepén azonban megint változott a helyzet. Regényt! Regényt! Regényt! Nagyon sokáig nem tudtam felfogni, mitől lett siker Kerengő című regényem. 1974 végén jelent meg, a nevemet pontosan annyira ismerték, mint addig elszórtan, véletlenszerűen megjelent társaimét, tehát egyáltalán nem. Ma is állítom, mint ahogy ezt már korábban is írtam és nyilatkoztam: a Kerengő nem valami tökéletes alkotás, és túl korán írtam. Most már sejtem, mi lehetett az oka, hogy átmenetileg divatos íróvá ütöttek. Nem a Kerengő művészi értékei. Írtam azóta jobb műveket, azok nem keltettek feltűnést: novellák voltak. Előtte is írtam jobbat, drámákat, azok se kerültek be a köztudatba. A Kerengő azonban regény volt; véletlenül akkoriban fiatal íróktól megjelent még egy-két regény. Ha a Kerengő novella- vagy drámaformában született volna, olvasatlanul tűnik el. Ma már teljesen világos a képlet, ott tartunk, hogy húszéves regényíróink is vannak, ki is adják őket becsülettel. Dehogy akarom én lebeszélni a kiadókat, csak jó, ha mindenfélét kiadnak, húszéves író is írhat elvileg nagy regényt, én csak a kortünet kedvéért rögzítem a tényt. Azt is csak a hajdani korhangulat kedvéért írom le: húszéves koromban én is kísérleteztem regénnyel, volt is készen kettő és fél, de nem vittem kiadóba, eszembe sem jutott. Az teljesen más kérdés, hogy csapnivalók voltak. Számomra akkor a líra volt fontos, a verseimet szerettem volna közöltetni. Akkoriban, kivételesen, még a lírában röptettek föl húsz éven aluliakat. Ma normálisnak számít, ha húszéves embert regényíróként indítanak a pályára. A folyamatba ez tökéletesen beleillik, a regény műfaját sikerült eddig a legkevésbé lejáratni, és egyelőre ott a legkevesebb a jelentkező. Ez valószínűleg elég sokáig így is lesz, a regényben még több mondatot kell megírni, mint a novellában, ez még több munka, és kevésbé kifizetődő. Viszont annál nagyobb a hírnévre vergődés lehetősége. Érdekes lesz majd megfigyelni, mikor melyik győz: az anyagi érdekeltség, vagy az erkölcsi siker. Kár, hogy az utóbbi nem tisztán áll előttünk, az erkölcsi siker előbb-utóbb nemcsak anyagiakban kamatozhat, hanem hatalomhoz is juttathatja az alkotót, és belőle is lehet regényügyi előadó valahol. Hogy az irodalmi köztudat regényt vár, azt a fiatal magyar irodalommal foglalkozó kritikák, konferenciák, nyilatkozatok már egy-két éve világosan megfogalmazzák. Hogy a közönség is regényt vár, elég valószínűnek látszik, noha sem az elhallgatott példányszámok, sem az általában elmaradó utánnyomások nem árulkodnak erről mérhetően. Valószínű, hogy van egy főleg „fiatalokból” álló közönségréteg is, amely természetesen a saját életéről akar olvasni – ez a mindenkori közönség elidegeníthetetlen joga. A fiatal írók becsületesen meg is akarnak felelni ennek az igénynek. Csakhogy számtalan súlyos akadályba ütköznek. Először is nagy formátumú, bonyolult struktúrájú epikus művet kellene létrehozniuk. Emiatt a fiatal novellisták már szégyellik a kissé lejáratott műfajt, és regényként tálalható novellafüzéreket gyártanak. Ha egy novellás kötet valamilyen kacifántos módon nem minősíthető regénynek, kudarcra van ítélve. A novella drámai jellegű műfajként él a köztudatban, s minthogy a mai magyar társadalomban a konfliktusok jelenleg elég mélyen húzódnak, nem látványosak igazán, a klasszikusnak elfogadott móriczi hagyományt nem lehet folytatni. Elvileg marad egyrészt a lírai, szubjektív novella, az író mint főhős, a főhős mint lézengő ritter, ami, mint láttuk, hamar unalmassá vált, másrészt elképzelhető a filozofikus, gondolkodó novella, az „okos” novella, amely eleve szűk réteg számára íródik, és amely irodalmi köpenyben, közvetetten világnézeti traktátust ad elő – ez a típus is létezik. A harmadik lehetséges típus a fantasztikus-groteszk novella, nevezzük gogolinak, amelyből nagy regénystruktúrát is létre lehet hozni, de egyelőre egészen elvétve van jelen, talán azért, mert még a filozofikus novellánál is áttételesebben számolna be a mai olvasó mai életéről. Az egészben az a különös, hogy ebből a kutyaszorítóból a kiutat az jelentette, amire aligha lehetett számítani: a lírai novellát regényben eladni. Csakhogy a provincializmus számos feltétele van adva. A fiatal író saját hazájában kevés megrendítő erejű, éles váltást élt meg, nem barangolhatott kedvére a világban (hacsak nem kapott hosszabb ösztöndíjat, de ahhoz már beérkezettnek, tehát kevéssé fiatalnak kell lennie). Nem érezhette a bőrén, hogy különböző társadalmi fejlődési stációk és tudatok ütköznek az országban, és azt sem, hogy a világban különböző helyeken egészen különböző aktuális konfliktusok érvényesek, tehát nem volt és nincs alkalma arra, hogy a saját környezetét és a saját szűkös, egyéni világát, a saját tudatát kívülről szemlélhesse. Bele kell mennie a kelepcébe, a kettős mércébe, amely a magyar irodalmat a reformkor óta kíséri. Az egyik mérce általában az úgynevezett világirodalomra vonatkozik, a másik a magyar irodalomra; az utóbbin belül is kettős könyvelés folyik: a régi – klasszikus – és a mai magyar irodalomé. Az utóbbit gyakorlatilag nem is érheti kritika, hiszen a cél az, hogy egyáltalán legyen. Mindenki elnéző. A mérce alacsony. Nincs mérce. (Nem mintha ez a provincialitás ne volna jellemző az egész világon bárhol. Én csak azt szögeztem le, hogy mi sem vagyunk tőle mentesek. ) Ha egy mai Gorkij azt javasolná egy mai fiatal írónak, hogy menjen ki az életbe, az, meghallgatván a tanácsot, elmenne két olvasótáborba, stoppal bejárná Lengyelországot, és utána írna róla egy nagyregényt. Sikere is lenne a fiatal olvasók körében: hiszen róluk, az ő életükről ír. Babel annak idején elment a polgárháborúba, elképesztő dolgok tömegét látta, és írt belőlük egy sovány kötet novellát. Csak könyvespolcok métereiben lehetne kifejezni, mekkora nagyregényt írna egy mai – nemcsak fiatal – magyar író Babel tapasztalataiból. Ezért a helyzetért azonban nem az írókat akarom felelősségre vonni: ma nincs honnan hová kimenni, nincs életesnek és nem életesnek nevezhető szféra. Egy hermetikusan élő író pontosan annyira van benne az „életben”, mint az országban rohangáló, eltérő alkatú társa. A megismerhető, az átélhető rendkívül szűk. Csupán racionálisan lehet belátni, hogy külső szempont is felvehető. A nagy kérdés, amely évszázadok óta jelen van irodalmunkban, többé-kevésbé meg is fogalmazva: hogyan lehet ábrázolni a világ (a történelem) konfliktusait és folyamatait egy olyan országban, ahol a világtörténelmet nem csinálják? A kérdést a tudatosan alkotók pontosan fel is vetik, és a maguk módján meg is válaszolják. Többnyire úgy segítenek magukon, hogy a világirodalom formai hagyományait, az európai kultúra valaha érvényes mítoszait és filozófiai kérdéseit kopírozzák rá a mai magyar társadalomra és személyes tapasztalataikra. Ebből aztán létre is jön a nagyforma, csak éppen eltüntethetetlen a szakadék a dedukció és az indukció között. Minthogy ez az epikus nagyforma nem alakulhat ki spontánul, az eresztékek csikorognak még akkor is, ha olyan rendkívüli tehetség illeszti őket egybe, mint például Nádas Péter. A másik út a nagypróza lirizálása, amely egyébként az adott helyzetben spontán módon is megvalósul; ha tudatosan művelik, mint Esterházy és Tandori, akkor előtérbe kerül az irónia, nehogy előbukkanjon a mélyből a szemérmesen letagadott szentimentalizmus. A lirizálás és az irónia szempontjából nincs különbség a történelmi parabola és a mai témájú önéletrajzi regény között, a szubjektivizálás mindkét esetben megtörténik, csak az áltörténelmi parabolában szégyenlősebben, tehát az önéletrajzi regény becsületesebb megoldás: az író bevallottan csak arról ír, amit ismer, és nem a már kész sémák szerint – jobbik esetben azok kiforgatásával – hoz létre újabb, szintén élettelen sémát. Hadd jelentsem ki: számomra ez az ironikus önéletrajzi regény realista a szó legtradicionálisabb értelmében, függetlenül a formajátékok mennyiségétől és milyenségétől: Tandori is, Esterházy is megrögzötten ragaszkodik a tények rögzítéséhez, sőt éppen az a céljuk, hogy a sémák merevsége miatt számon kívül maradó mai élettényeket a sémák megszüntetésével beemelhessék az irodalomba. És ha a szocialista realizmus azt jelenti, hogy le kell írni azt, ami a szocialista viszonyok között valóban létezik, akkor nyugodt lélekkel nevezem őket szocialista realistának. Aki tudatosan ír, és a világirodalomtól nyert értékekkel közeledik saját anyagához, kedves vagy torz vigyorra kényszerül, és iróniájának legalább két súlyos oka van. Az egyik az adott élet szűkösségének, úgy is mondhatjuk: jelentéktelenségének belátása. A másik: ha nincs játékos, ironikus szerkesztés, a nagyformát lehetetlen létrehozni. A hagyományos nagyregényt korántsem újítási vágytól indíttatva kell megtagadni, hanem a feladat lehetetlensége és céltalansága miatt. Csak többszörös formajáték segítségével lehet elérni, hogy a regény érdekessé váljék. Másodlagossá is ugyanakkor. És nemcsak az említettekre vonatkozik, hogy egy mai magyar regény általában emberről, társadalomról mindössze három-négy jó novellányi tudást árulhat csak el. Ezt bizony alaposan fel kell tupírozni, hogy regényszerű valami legyen belőle. Az önéletrajzi (tehát pozitíve valóban tudható) elemek játékos formában való bújtatásával, az érzékileg ábrázolható ismeretek szükségszerű soványságával, és e hiányosság tudatos vagy öntudatlan leplezésével jár, hogy a regényekben szükségképpen nő az esszéisztikus elmélkedések szerepe. Vagy a hősök filozofálnak, vagy maga az író. A műből, akárcsak a közvetlenül tapasztalható mindennapokból, hiányzik az idő: hiányzanak a látványos történelmi folyamatok, és a fiataloknál természetes módon hiányzik a művészet mélyén mindig ott lapuló, döntő haláltudat. A statikusnak érződő állapot gondolati feltérképezése, elmélkedés, moralizálás foglalja el a klasszikus értelemben vett cselekmény helyét. Mintha nem is a huszadik században élnénk, írnánk, gondolkoznánk, hanem száz éve, a boldog békeidőkben. Iróniánk nem ezekre a mi békeéveinkre való, történelmi perspektívából eredő rálátás, önmagunk jelen állapotához képest nincsen más szempontunk, csupán racionális tudással és a saját kis életünkkel vagyunk felszerelve. Ebből olyan látásmód származik, amely nem tudatosan ellentétes az anekdotikusnak nevezett prózával (amelyet ma szidni illik, ez is kortünet): arról van szó, hogy ezzel a látásmóddal tűrhető anekdotikus prózát készakarva sem lehet létrehozni. Talán világos, hogy az iróniába bújtatott énregény, a szentimentális racionalizmusnak ez a különös terméke szükségállapotból jött létre, nem az írók kénye-kedve szerint való, és rengeteg kivédhetetlen gyöngéje van. Az érzéki ábrázolás helyét át kell vennie a gondolkodásnak, az irónia önmagában is bizonyíték, hogy – akárcsak a mai lírában – nem ábrázolás, hanem gondolkodás folyik. A gondolkodás a művet akkor is szinte kizárólagosan ideologikussá teszi, ha az író, személyes eltökéltsége és vonzalmai szerint, igyekszik megszabadulni ilyen vagy olyan ideológiák fogságából, és egyetlen nagy célja az esztétikum létrehozása. Ez párosul az irodalmi közhangulattal: az írótól ma sem esztétikumot várnak, hanem legszívesebben közvetlenül a véleményét hallanák a legaktuálisabb politikai kérdésekről. Másik kivédhetetlen gyöngéje ennek a regénytípusnak, hogy privatizál. A tendencia a hermetikus életformába vonult (vagy kényszerült) író (költő) Tandori prózájában teljesül be, paradox módon éppen azzal, hogy ő a lehető legrealisztikusabb aprólékossággal számol be arról, ami számára adatott. Minél teljesebben és epikusabban ábrázol az ilyen szerző, annál formátlanabbá válik a mű, holott a szerzőnek éppen a formaadás a célja. Az érzelmes iróniába bújtatott énregény mégis igen fontos lépés: visszatérés a kiüresedett, vagy eleve hazug formáktól és sémáktól a realitáshoz. Az író, ha a saját gyakorlatán kívül nemigen ismer mást, legjobban teszi, ha arról ír, amit ismer. Ha a saját életének bevallása jutott neki, akkor a próza lirizálása pusztán morális okokból is szükséges. Van benne egy ideológiatörténetileg is fontos, bár természetesen helyi érdekű mozzanat: visszaiktatja jogaiba a személyiséget, a különvélemény nyilvánításának a művészetben elengedhetetlen feltételét. Bár bonyolultan és többszörös közvetítések révén, a prózába mégiscsak beszivárog az élet, a magát – más híján – ismét fontosnak érző egyén legalább már önmagát kezdi bevallani. Van a kérdésnek szociológiai oldala is. Már a lézengő hősök feltűnése idején felmerült, mitől vannak ezek az alakok csaknem kivétel nélkül a társadalom margóján. A válasz elég egyszerű, az írók is ott voltak, a szellemi segédmunka különböző válfajaiból tartották el magukat, és fölösleges embernek érezték magukat. Joggal. A helyzet ma sem változott. Nem véletlen tehát, hogy a kallódó énhősök szoros rokonságban állnak az orosz irodalomból ismert fölösleges emberrel, a különbség talán csak annyi, hogy egy mai Anyegin vagy Oblomov nem a mű főhőse, hanem írója. És ebben a vonatkozásban az a paradoxon áll előttünk, hogy a margón levő írót, akit elmarasztalhatunk a privatizálás bűnében, életformáját tekintve össztársadalmi méretekben tipikusnak tekinthető. Nálunk még mindig tart a polgárosulás, bár a klasszikus kapitalizmus körülményeitől kissé eltérően. Az írók burzsoák a szó eredeti, városlakó értelmében, de nem kizsákmányolók és vállalkozók a szó másik értelmében. Városlakó, a termelésben hivatalnoki, beosztotti, kisegítői helyet elfoglaló emberek. Mindegy, hogy igazi segédmunkások vagy éppen alkalmazott matematikusok, mindegy, hogy korrektorok vagy szerkesztők. Százezrek életformáját élik, ezt ismerik, amit pedig írnak, az természetesen a polgári regény egy válfaja. Ezért szükségszerű, hogy a polgári regény lényeges kérdései éppen most, a témaközpontú irodalomirányítást követő szakaszban merültek fel nálunk, nagyobb erővel, mint valaha. A társadalom most küszködik, kissé eltérő körülmények között, azokkal a jelenségekkel, amelyek a századforduló táján másutt regénytechnikai kérdésekben is megfogalmazódtak. A saját életéből merítő, azt ábrázoló, vagy csak eldaráló író még akkor is tipikus életről számol be, ha történetesen nem ez a szándéka. Hogy a paradoxont megfordítsam: a tipikus életet is privátnak minősíthetjük, vagyis a tipikus életről is elmondhatjuk, hogy súlytalan és érdektelen. Nem az a kérdés tehát, hogy ez a regényfajta jogosult-e, és az író felstilizált személyisége elfoglalhatja-e a helyét az irodalomban. A válasz mindenképpen igenlő. A művészi kérdés úgy hangzik: képes-e az író a sajátjától eltérő alkatú, gondolkodású, élethelyzetű alakokat ábrázolni, ismeri-e őket, egyáltalán képes-e alakokat teremteni. Itt a válasz egyértelműen negatív. Ahhoz mélyebbre kellene ásni a felszínnél. Ahhoz valódi emberismeretre kellene szert tenni. Ahhoz idő kell. És itt üt vissza, hogy manapság a regényíró nem negyvenéves korban kezdődik, hanem húszéves korban, és hogy az író nem élhet meg az írásból. Fiatal regényíró művét nem közlik folytatásokban a lapok, és azzal sem áltathatja magát, hogy első vagy második regényéből házat vehet Leányfalun. Akár meg akar élni az írásból, akár a pénzkeresésből és alvásból ellopott időben dolgozik, csak rövid távon gondolkozhat: olyan témát és formát keres, amely gyorsan megírható. A kisregény már nem divat, nagyregényt csinál hát, de gyorsan megírhatót. Ehhez ötlet kell és néhány hónap. A feltalálók és felfedezők műfaja nem azonos. A felfedező mániákusan kutatja a tényeket és óhatatlanul lassan dolgozik. Nem tudja, mi vár rá az úton. Előzetes koncepcióját többször gyökeresen meg kell változtatnia. Mérlegel, gondolkozik, ugyanazt többször átdolgozza. Ki engedheti ezt meg magának? Fiatal író a legritkább esetben. Feltalálónak kell hát mennie. A feltaláló ötletes szerkezetet hoz létre, amely tetszetős is, új is, és gyors munkát tesz lehetővé. És gyorsan eladja. Szabadalmaztatja. Nem baj, ha felszínes. Csak a tényt rögzítem, a gyakorlatot, amely tehát nem egyértelműen rossz. A feltalálók révén végül is kezd beszivárogni a magyar prózába a formai problémákban való gondolkodás, a nyelvi szemlélet. A divat, a konjunktúra sokkal jobb a dekonjunktúránál, bármennyire átmeneti is, bármennyire kétségesek is az eredmények, és bármennyire érvényes is erre a fiatal irodalomra az átörökített és továbbfejlesztett klikkszellem nyomorító hatása. Hasznos dolog tehát a játék, jogosult is, de nem megy vérre. Nincs igazán nagy súlya. Életelmélet helyett játékelméletet kapunk. A mindent kimondani, mint program, létezik, de az olvasónak mégis az az érzése, hogy az írók manapság nem vérszerződést kötnek az ördöggel, hanem csak úgy leülnek vele egy snóblira. Az élet ír és írni akar Lényegesen többet közöl a mai próza a mai életről, mint a mai líra. Ennél is sokkal többet tudhatunk meg azokból a műfajokból, amelyeket nem sorolunk a szépirodalom körébe. És ha a szépirodalom alkalmatlan feladata betöltésére, mindig adódik más műfaj. Ha bármelyik lap, folyóirat bármelyik számát vesszük a kezünkbe, bármelyik kiadó publikációs listáját tekintjük, szemet szúr, hogy a líra és a próza valamennyi válfaja együttvéve sem közelíti meg a kritika, az esszé, a memoár, a szociológiai felmérés, a történelmi tárgyú eszmefuttatás és hasonlók mennyiségét, tehát azt, amit a legkülönbözőbb nevekkel illetünk: tényirodalom, valóságfeltáró irodalom, másodlagos irodalom, dokumentumirodalom stb. Ami a regényben problematikus, az ennek a harmadik műfajnak a sajátja: a szerző gondolkozhat szubjektíven, nem kell érzelmi hatást elérnie, nem kell érzékileg ábrázolnia, nem kötik esztétikai hiedelmek, tabuk. Aminek ma valódi sikere és hatása van, amiből akkora botrány lehet, mint a hatvanas években egy-egy versből, az bizonyosan ebbe a meghatározhatatlan műfajba tartozik. A lapokban és a folyóiratokban nem a szépirodalmi anyagot olvasom el először, a polémiát és a kritikákat nézem át akkor is, ha nem olvastam előzőleg, amiről a polémia folyik, vagy amit a kritikus bírál. Saját gyakorlatomból tudom: verset visszaadnak, novellát közölnek, regényt várnak, esszéért, kritikáért, tanulmányért könyörögnek. Ha elképzelem, hogy valakit akár csak tíz év múlva valamiért érdekelni fog a mai élet, biztosnak kell tartanom, hogy nem verset, novellát és regényt vesz majd a kezébe, hanem például a színikritikákat, a képzőművészeti vitákat, az igazi tényirodalmat már nem is említve. Magamról tudom, hogy sokkal könnyebben írok esszét, tanulmányt, vitairatot, sőt még irodalomtörténeti dolgozatot is, mint szépirodalmat. Sokáig azt hittem, ennek tehetségem fogyatékossága az oka. Most inkább arra hajlok, hogy a korszak ilyen. Racionális, és igen kevéssé művészi. Ideologikus, nem pedig érzéki. Mégis jobban vonzódom a szépirodalomhoz, korábbi műfaj-hierarchia működik bennem, s valójában lenézem a klasszikusan szépirodalmon kívülinek tekinthető műfajokat. Biztosan van ebben valami jogos. A műalkotás kiválthatja a katarzist, az elvont gondolkodásban azonban az ember csak az agyával tud gyönyörködni, nem pedig teljes valójával, a zsigereit is beleértve. Szűkebb a befogadás területe, nem mozdul meg a befogadó egész embersége. Elméletileg továbbra is a szépirodalomra szavazok. A gyakorlatot azonban tudomásul kell vennem, és úgy is fogalmazhatok: a lírában és a prózában ma álszépirodalmi tevékenység folyik, igazából esszéket, tanulmányokat adnak el szépirodalomnak álcázva. Szempont kérdése csak, esszéisztikus regény helyett mondhatunk regényesített esszét is. Hasonló a helyzet az irodalomban, mint a filmgyártásban. Nem a játékfilmekből, hanem a Balázs Béla Stúdió dokumentumfilmjeiből ismerhettük meg a hetvenes évek legelején a mai magyar valóságot. Nem a szépírók mondták el a lényegeset, hanem a tanulmányírók. Más kérdés, hogy a fiatal kritikusok kampányszerű, tömeges alkalmazása a kritikát a lírához hasonlóan azóta sikeresen devalválta. A műveltség, a követelményrendszer zuhanása, a természetesen – és talán mesterségesen is – erősödő nemzedéki gondolkodásmód gettója (aminek paradox módon a fiatal irodalom egyáltalán a létét köszönheti) részben erkölcsileg züllesztette le a kritikát, és kialakította az ismét igen merev érdekszövetségeket, részben arra kényszerítene a jelentős, idősebb kritikusokat, hogy a lírikusokhoz hasonlóan elmeneküljenek a pályáról. A színvonalas napi kritika teljesen megszűnt. A tradíció csapdái Általában úgy állítják be, mintha az egyes alkotó személyes elhatározásától függne, milyen műfajt és milyen hagyományt választ magának, amelyet aztán – ha polemikus éllel is – folytatni kíván. Általában létesítenek az egész magyar irodalomra vonatkoztatva valamilyen folytatólagos vonalat a Halotti Beszéd-től a legifjabb prózaírókig, és vagy azt bizonyítják, hogy az ifjak hál’ istennek beilleszthetők ebbe a vonalba, vagy azon keseregnek, hogy nem illeszthetők be. (Nemzeti vagy nemzetietlen, hazafias vagy nem hazafias, haladó vagy nem haladó, optimista vagy pesszimista, nacionalista vagy kozmopolita stb. ) Holott bizony a fiatalok nem maguk választják meg élet- és tevékenységi feltételeiket. Nevetséges dolog hagyományőrzést számon kérni teljesen eltérő helyzetben. Nem is feltétlenül az eltérő társadalmi helyzet a döntő, elegendő az irodalmi közeg apróbb változása is. Adytól hetente rendeltek verset, tanulmányt, neki határidőre szállítania kellett. Ma beérkezett költőtől sem kérnek ilyet, legföljebb esetenként. Hogy legyen vátesz valaki, akitől legföljebb rendszeres tévékritikát kérnek? Megváltozott az írók társadalmi megbecsülése, és ezt a fiatalok természetesen erősebben érzik a bőrükön. Az egyik szerkesztőségben például még a hetvenes évek közepén is magától értetődő természetességgel stilizálták át a fiatal írók mondatait az arra hivatott, magukat csalhatatlan nyelv- és stílusérzékkel megáldott orákulumnak tekintő szerkesztők, és erről az alkotók csak a levonatban, sőt csak a megjelenés után értesültek. Félreértés ne essék, nem a húzásokról, átfogalmazásokról van szó ezúttal, csak az átstilizálásról. Az igazi baj mégsem az, amit ennyi oldalon át fejtegetettem. Nagyobb baj, hogy bármennyire mozgékonynak bizonyultak is a műfaji keretek, nem alakult ki az új, populáris, nagy, reprezentatív műfaj. Maradtak a régen kanonizált műfajok, holott nagyon is érezhető, hogy az e műfajokat valaha éltető társadalmi igény megváltozott, vagy éppen ki is merült. Amíg egy műfaj valóban életképes, addig nincsenek műfaji szabályai, addig az esztétika nemigen vesz róla tudomást. A műfaj együtt nő fel témájával, közönségével, alkotójával. Csak amikor már túljut a csúcsponton, akkor jönnek az esztéták és állapítják meg kötelező érvénnyel a szabályokat. Ma valamennyi szépirodalmi műfajnak megvannak az esztétikai normái. Ha őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy végső soron egy esztétikai terror légkörének behódolva alkotok. A legnyíltabb, legújabb, legbecsületesebb esztétikai igényrendszer is közém és a közönség közé áll. Szinte előre megmondható, milyen típusú regényeket fognak írni a fiatal írók, ha elolvasunk egy-két tanulmányt a legjobb esztéták tollából. Talán nem tudatos a dolog, de azért biztosan benne van az, hogy a műről esztéták és kritikusok fognak írni, a hivatásos olvasók, azok csapnak neki reklámot. A siker a szakemberektől függ, és nem azoktól, akik megveszik a könyvet. A hatvanas évek végén voltak jelek, mintha új műfajok születnének világszerte, így nálunk is. Felcsillant a lehetőség a beatben, a musicalben, az amatőrszínházakban, egyesek még a televízióba is belelátták a jövőt. Aztán mindebből nem lett semmi egy-két hanglemezen kívül. Jött a neokonzervativizmus korszaka az egész világon. Úgy kell látnom, hogy csak az igazi dilettánsok segítenek majd egyszer, természetesen elkésve fölfedeztetve. Akik nem vesznek tudomást tabukról, legyenek bár azok a legkulturáltabb esztétikai mércék is. Akik nem futnak be sem előbb, sem később. Akik nem tartoznak semmilyen nemzedékhez, csoporthoz. Akik valamiért érintetlenek maradnak mindattól, ami miatt mi azt írjuk, amit írunk, és olyanok lettünk, amilyenek vagyunk, fiatalnak elkönyvelve, kicsit megöregedve, hivatalosan is művésszé üttetvén, műfajtalanul.
Eszméletlen jó film,annyira valóságos.Akiknek nem tetszik gondolom nem fogták fel miről szól,mi a mondani valója,bizony nem ártana, ha sokan elgondolkoznának rajta. 
Akik maradtak movie. Alig várom már, hogy kijöjjön, a könyv rohadt jó volt.
És ezen van 12-es korhatár? Szerintem erre inkább egy 16-os kellene. Ohhhhhh de aranyos ez a film. Akik még maradtak. Akik maradtak magyar film online. Akik maradtak video. Akik maradtak előzetes. Akik maradtak moziműsor.
- alumni/sites/uwindsor.ca.alumni/files/webform/free-akik-maradtak-no-login-full-movie-english-subtitle-535.html
- https://seesaawiki.jp/katanaki/d/Akik.maradtak.DropBox.without.buy.hot.mov
- https://seesaawiki.jp/tetsuken/d/Akik%20maradtak%20Watch%20Stream%20Torrent%20eng%20sub%20Without%20Registering
- https://gumroad.com/l/download-someone-to-live-for-tamil-no-login-eng-sub-hungar
- https://www.investinginhumans.com/sites/default/files/webform/akik-maradtak-free-full-director-barnabs-tth-no-sign-up-hd-950.html
0 comentarios